Végh Erika

(1965-)

Néhány hónapja foglalkozom újra versírással.

Egyszer majd…

Egyszer majd megbabonázva nézlek,
Egyszer majd bódult fejeink összeérnek.
Egyszer majd csodás érzés járja át testem,
Egyszer majd ébredezik halódó lelkem.

Egyszer majd kihűlt szívem is újra él,
Egyszer majd bensőm pillangókkal zenél.
Egyszer majd elém tárod boldogan nevetve,
Egyszer majd beleveszek a mindenségbe.

Egyszer majd felpezsdíted sivár életem,
Egyszer majd újraíródik élettörténetem.
Egyszer majd ez a lét lesz varázslatosan szép,
Nem is történhet ez majd másképp.

Aztán…

Megbabonázva nézlek,
Bódult fejeink összeérnek.
Csodás érzés járja át testem,
Ébredezik halódó lelkem.

Kihűlt szívem is újra él,
Bensőm pillangókkal zenél.
Elém tárod boldogan nevetve,
Beleveszek a mindenségbe.

Felpezsdíted sivár életem,
Újraíródik élettörténetem.
Ez a lét varázslatosan szép,
Miért is volt eddig másképp.


2021. április

Meg sem vettük a mozijegyeket,
Nézzük mégis saját filmünket.
Zajlik benne éppen a könnyfakasztó,
Világméretű, szomorú filmhíradó.

Nem tudunk kiszállni belőle,
Sodor bennünket ez a valami előre.
Mikor lesz már a filmnek vége?
Ki vágja meg a kockákat készre?

Mikor lélegzik fel a világ,
S élhetjük az életünk újra tovább?
A választ nem tudja senki,
Addig bizakodónak kell lenni.

Aztán, majd amikor végre vége,
S hálásan nézünk fel az égre,
Egy gondolat motoszkál fejünkben,
Miért is maradtunk életben?

Istennek mi velünk a terve,
Mit kell tennünk cserébe érte.
A válasz csupán csak annyi,
Merjünk saját hitünk szerint élni.

Mivé leszünk, ha elmúlik a szerelem,
S úgy élünk egymás mellett, mint két idegen.
Hangunk, szavunk nem hallja már egyikünk sem,
Így illan el az életünk oly sebesen.

Összegörnyedve, bénán, ágyamon fekszem,
El nem sírt könnyeim égetik a lelkem.
Mi lesz így velem? Hogyan tovább Életem?
Ki mondhatja meg, hogy mit kellene tennem…

Ki tudna segíteni, megfogni kezem,
Hogy fájó sebzett szívem rendbe tegyem.
De a választ magamban kell megkeresnem,
Titkon remélem, hogy egyszer majd meglelem.


2021. március

Keserű mosoly ül kába fejemben,
Bensőm zubog enyhe remegésben.
Magam kis porszemnek érzem,
Ahogy néz le rám e szent perem.

Egy gondolat kopogtat fejemben,
Hogy a kormányrudat elvesztettem.
S a fellegek tovasodorják fénymesém,
Vele minden reményt, ami szép.

Épp csak igent mondtam az életre,
De most fájón hasít az elmémbe,
Hogy szabadulni már nem lehet,
Cipelnem kell súlyos terhemet.

Napra nap jön s éjre az éj,
Ez a megalkuvás nagyon kemény.
De ott ragyog a vakító fény,
A két csodás csillagteremtmény.

Ők fényesítik pislákoló egem,
Erősítik hitem, szívem s lelkem.
Utat mutatnak a csillagösvényen,
Velük teljes a világmindenségem.

2021. március