Szőke Hedvig

(1950-)

nyugdíjas

Mikor ébren vagyok,
tudom, mert ébren vagyok.
Ám mikor álmodom,
nem tudom, mert alszom.

Olykor álmomban megteszem,
mit nappal talán nem merek.
Máskor gonoszul gúzsba köt,
s hírtelen csatakosan riadok fel.

Álom? Furcsa, de talán mégis,
álmomban is tudatomnál maradok,
mert különben, örökké tartana,
e tudattalannak hitt ingatag álom.

Néhanap az ébredés oly sejtelmes,
mint pára, a hűs hajnali folyó felett.
Vagy félelemtől remegve eszmélek,
mint fa, melyet villám tör derékba.

Ébrenlét. Mikor ébren vagyok,
sorsom a kezemben tartom. Tudom.
Tehetem, mit álmomban nem tudok.
De van, hogy ébren álmodom.

A vén eperfa hűvösében merengek épp.
Köröttem, piheg az augusztusi csend.
Fölöttem levelek táncolnak a szélben.
Gondolatom madárként repdes a széllel.

Mily különösek is vagyunk mi emberek.
Néha könnyedén feledjük a jót és szépet,
Közben hátunkon cipeljük az ellenséget.
Hisszük, hozzánk az élet oly kegyetlen.

Mindenkinél jő majd egy nap,
mikor nem tud feledni már,
és emlékezni sem talán.
Jóllehet, változtatni akkor,
semmin se tud senki sem már.