Ráth József

(-)

20. század eleji magyar költő.

Az éjjel suhan szelíden,
Az árnyban egy gyermek pihen.
Távol kék hegyek, bólintó fák
Nyögik az éjjel panaszát.

A kert alatt egy dal kél csendben,
Felszáll, és elhull megdermedten,
Majd felsír. A gyermek hallgatag
És a dal szökik a kert alatt.

Márciusi estén,
Ha fakadnak hívó, hívó nóták,
S téged keresvén
A vér, a nász himnuszát zokogják.
Gyermekem pihenj,
Itt tiszta éjjel fed el csendben
Ott sírokkal teli a föld
Itt tiszta víz foly hűs erekben,
Ott beteg múzsa lantja költ.

A nóta száll az éj során.
A gyermek indul tétován
S távol kék hegyek, bólintó fák
Nyögik el az éjjel panaszát.

Ahol senki sem látja itt a földön,
Bizarr szobormű áll. Pedig nem is hittem,
Talpazatja rengő fekete göröngyön
Örök mementónak állította Isten.

A szobor műve gyermeki, egyszerű,
Sárból van gyúrva és nem szép márvány kőből,
Gyermeket ábrázol, amint anyatejet
akar szívni száraz, nedvtelen emlőből,

Anyja takarja ruhájával szegényt,
És a gyermek sírva néz rá: kérve, vágyva . . .
Maga szenvedését is érzi az asszony
És kis gyermekéét kétszeresen látja.

Az anya szemében lángok gyúlnak ki
Egy rózsa lugasra emlékszik bomoltan,
Kendőjével könnyét törli gyermekének,
És az rámosolyog könnyei közt holtan.

Arany sugárt hint bíborlón reám
Egy nagy lobbanás, a búcsúzó nap.
Arany sugara mindent telehint
S én várok, várok egy zöld fa alatt.

Mit várok? Talán egy nagy pirkadást,
Mely az egeknek lesz majd a fénye?
Vagy mely az élet, a tiszta élet
A való élet hőskölteménye?

Mit várok? Néha illattal, lázzal
Parfőmös asszony megy el mellettem.
Reám néz, aztán egy perc, s eltűnik,
S én összetörném álmodó fejem.

Várok. És eljön rózsanyíláskor,
Tavasszal, ahogy hajdan én jöttem.
Hurrá, az élet, az élet közeleg
S tarka fellegek játszanak fölöttem.

S dalt fog dúdolni a rózsa, az ág,
Gazdag lesz szívben a lelki szegény,
Csodás világ lesz. Ó várom, várom
Régóta várom, s talán jön felém.

Nem jön. Csak várom, így rendeltetett.
Éltem lobbanás. A búcsúzú nap
Bíbort hint le rám, s én piros vérben
Omlok le búsan egy zöld fa alatt.

A kép, a kép, mely ott lógott a falon,
Mint szőlőgerezd, mely dús nyárban érett,
Midőn szél zúgott be nyitott ablakon
Nekiesett a fehér ajtószélnek,
S eltört.
Öreg kép, de sajnállak téged.

Ott feküdt romban valamelyik ősöm,
Akit próbára tett sokszor az élet,
Pedig háborús, halálszálkás őszön
Fittyet hányt a zord, metsző, havas szélnek,
bátran.
Öreg kép, de sajnállak téged.

Helyét egy csúf pók szőtte be fehérre,
De az emléke néha vissza téved,
Eltűnt utolsó, hűséges emléke,
S őt is elsodorta, mint mást, az élet,
messze.
Öreg kép de sajnállak téged.

Itt vagyok én is. Vígálmú titkokat
Hordtam a szívembe, s belőle kép lett.
Jött egy szélvihar, üvöltött nagyokat
S szívemben helye egészen fehér lett
szívem,
Rossz szívem de sajnállak téged . . .

A vén Tisza vallott nekem
Egy csendes holdas éjjen,
Hangot hozott a lágy szellő
S én ott álltam kevélyen
Egy csendes holdas éjjen.

Horkant a város messziről
Mordult a sok vak ablak
S a Tisza lágyan suttogott
Dala kélt minden habnak,
S mordult a sok vakablak

" Két karom lágyan átölel
Aludj, aludj el keblemen,
Sehol nem lesz ilyen álmod
Én eltakarlak csendesen,
Aludj, aludj el keblemen."

De aztán hajnal pirkadt fel,
És megkondult egy vén harang,
S én ott álltam Isten előtt.
Lekopva rólam pénz és rang,
És kongott a lélekharang.