Ráth József

(-)

20. század eleji magyar költő.

Mennek az utcán az emberek
S én úgy szeretnék velük menni,
De nem jön velem már senki.

Mert vagyok tűnődő borús lélek,
S mert árva vagyok és semmim sincs.

És mennek, mennek az emberek,
S én mindig egyedül megyek.

Semmi.
Csak mintha hajnalodna,
Lassan lebukik a hold
Pirkad már Arad felől
S eszembe jut: éjszaka volt.

Egy borospohár félig tele
Őríz, mintha joga volna.
S messziről, mintha elveszett álmom dalolna.

Tétován állok
Keresem az álmot, amely tovaszállott.

Lassan lebukik a hold,
S eszembe jut, éjszaka volt.

Az este száll,
Az árny kikél,
És én sírok
Valakiért.

Az este száll:
Két vadgalamb
Csókolódzik
S kong egy harang.

Az este száll
Az árny kikél,
És én sírok
Valakiért.

Egy ajtó, három ablak, és pont.
A nap rá kis sugarakat ont,
S kitárul, mint az anya méhe:
Szédülve bámul égi mélybe.

Egy ház. Itt is gond lakik most,
Mint minden házban és minden ablakon,
ha átrezg rajta a hajnalfuvalom.
Sóhaj, remeg át:
Betegség, éhség, sok munka, gond . . .
Egy ajtó, három ablak és pont.

Árnyékos fáknak hűs erdejében
Kutatva járok, kutatva járok.
Árnyékos fáknak hűs erdejében
Kacagnak vígan a boldog párok.

A lombos fák mind rám nevetgélnek,
Zajuktól messze, messze riadok,
Hahó! Az erdő kisír magából
Mert én itt árván, egyedül vagyok.

Harasztos fűben és bokrok alján
Ezernyi nyüzsgő, vidám, boldog zaj,
Felém integet az erdő s a rét
S a fák tövéből a vidám kacaj.

Ó jaj, az erdő kisír magából
Futok, futok a lombozat alatt,
Máshová megyek egy párt keresni
S az erdő, a rét utánam kacag.