Petőfi Sándor

(1823-1849)

Petőfi Sándor a magyar költészet egyik leghíresebb képviselője, talán nincs Magyarországon olyan ember aki ne ismerné nevét. Édesapja Petrovics István mészárosmester, édesanyja Hrúz Mária egyszerű cseléd volt, mindketten szlovák származásúak, evangélikus vallásúak voltak. Előszőr Szabadszálláson laktak, majd Kiskőrösön, itt született meg Petőfi Sándor. 1824-ben Kiskunfélegyházára költöztek, amelyet a költő szülővárosának tekintett, itt töltötte gyermekkorát, és itt született meg 1825-ben öccse Petőfi István is. Kezdetben kiváló anyagi körülmények között éltek, édesapja két mészárszéket és egy kocsmát is üzemeltetett, ez tette lehetővé, hogy fiait a környék legjobb iskoláiba járassa. Aszódon járt iskolába, mikor megírta első versét Búcsúzás 1838-ik évben címmel. 1838-ban elsősorban a nagy magyarországi árvíz, és egy rokon felé nyújtott kezességvállalás miatt szinte minden vagyonukat elvesztették. Ezután Pestre ment a Nemzeti Színházba, ahol statisztaként, és szolgaként dolgozott. Innen édesapja hozta haza, és Sopronba küldte a rokonokhoz, hogy továbbra is iskolába járjon. Innen azonban hamar távozott, és inkább beállt katonának a hadseregbe. Miután azonban a szolgálat alatt többször is betegeskedett, egészségügyi alkalmatlanság miatt le kellett szerelnie. 1841-ben visszamegy szüleihez, akik időközben Dunavecsére költöztek, rövid ideig vándorszínész lesz, majd a pápai kollégiumban ismét tanulásra adja a fejét. Itt lesznek jó barátok Jókai Mórral és Orlai Petrich Soma festővel. 1842-ben vette fel a Petőfi nevet, sorra jelennek meg a versei, A borozó, majd a Hazámban. 1842-ben ismét színésznek áll, ez a szakma egész életében nagyon vonzotta Petőfit. 1844-ben Vörösmarty Mihály, akit a költő nagyra tartott, segített neki kiadni műveit, majd a Pesti Divatlap alkalmazza. Ekkor írta meg híres elbeszélő költeményét a János vitézt. 1846-ban megszervezte a Tizek Társasága csoportot, melynek több neves költő is tagaja volt. 1847-ben ismerkedett meg Arany Jánossal, akivel jó barátok lettek. 1846-ban ismerte meg Szendrey Júliát, akivel 1847-ben összeházasodtak, a költő ehhez kapcsolódóan több szép szerelmes verset írt. 1848. március 15-én Pesten ő olvasta fel a 12 pontot, és szavalta el a Nemzeti dalt. 1848. december 15-én született meg fia Petőfi Zoltán. Ezután Erdélybe utazott a népfelkelés megszervezésére, itt csatlakozott Bem tábornok seregéhez, annak segédtisztje lett. Több csatában is részt vett, feltehetőleg a segesvári csatában vesztette életét, bár holtteste sosem került elő. Emlékét őrzi számos családi, elbeszélő, népies, és lírai művei, valamint forradalmi költészete.

Készítette: www.versek.eu

E durva ágyon végvonaglásomban
Még szánakozó könnyeket lelek,
Mert a dicsőség és lángész illatja
Árasztja el e fájdalom-helyet.
Itt énekelt ő, itt imádkozott és
Halt meg, reményeinek özvegye,
S én ismétlem, számlálva szenvedésim:
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

"Bátorság, költő!" így beszéltek hozzám,
"Gondunk leszen lantodra és reád."
Tennap mondák, s ma a vészben nekem csak
Az irgalom nyitá meg ajtaját.
Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül,
S ha meghalok, rajtad lesz bélyege...
Ah, kiesik az írótoll kezembül:
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

Ha hosszú sóhajtásaim után egy
Vigasztaló szó hangzanék nekem,
Ha volna itten egy baráti kéz, mely
Megmelegítné reszkető kezem!
De a barátok nem hallják keservem,
Estéjök lakomában foly ma le,
S nem veszik észre társok távollétét...
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

Megátkozám én születésem napját;
De a természet olyan gyönyörű,
De minden este erdők illatával
Lebeg a szellő ablakom körűl.
Sétálni párosan virágos fűben,
Bent a fák közt merengve űlni le:
Oh mily boldogság, milyen szép az élet!...
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

Ő, a kedves drága kisleány,
Ő s az élet lakták szívemet;
Mint repkény a fákat, a remény
Átszövé e tündérteremet.

Kisleánykám elment... elvivék...
Most alant a mély házban lakik,
Melynek egyszer elzárt ajtaja
Meg nem nyíl az ítéletnapig.

S a leánnyal elment életem...
Kikisérte... odakinn maradt,
S elfoglalni régi lakhelyét
Nincsen benne semmi akarat.

Igy lett szívem csöndes és üres,
Egy lepusztult ház, bús, laktalan;
Rajt az árva repkény, a remény,
Leng sohajtásim fuvalmiban;

S mert a földön ápolója nincs,
Feltörekszik, fel az ég felé...
Oh, csak a rontó kételkedés
Sarját mindig el nem metszené! -

S ki lesz új lakó szivemben, mely
Nemsokára végkép romban áll?
Legfölebb is egy vén remete,
És ez a remete a halál.

Halljátok csak, mik nem történtenek velem!
Mulattató lesz tán; mert tárgya szerelem.

Hétköznap-életem fásító gondjait
Lerázni, a minap kedves sétálni vitt.
Bolygék a főváros lármás utcáiban,
(Mert csak tolongás, zaj között vagyok vigan.
A természet nyugodt magányos rejtekén
Magamba szállok, és elkomorodom én.
De utcákon, holott, mint a champagnei bor
Az élet, a sürgő világ pezsegve forr;
Utcákon a lélek percenként újat lát,
S nem fonja komolyan az eszmék fonalát.
Itt enyelegve lejt virágos kocsiján
A víg szórakozás, a szép könnyelmü lyány.)

Jártam föl és alá. A tiszta égi bolt
Magasról küldte le a napsugár-mosolyt;
De a forróságon koronként enyhite
Szelid, lágy fúvalom nyájas lehelete.
Tarkán hullámozott mindenfelé a nép,
Gyönyörködött szemem száz- meg százfélekép.
Előttem itt pompás úrhintó roboga,
Amott nyikorgott rosz napszámos-talyiga.
...............................................

Világoskék a csillagos éjszaka,
Tárva-nyitva szobámnak az ablaka,
Az ablakból tekintetem az égen,
Lelkem pedig angyalomnak ölében.

A csillagos ég és az én angyalom
Mindennél szebb, ami csak szép, mondhatom.
Én legalább a világot bejártam,
De ezeknél szebbet sehol nem láttam.

Fogytán van a hold, úgy ballag lefelé
A megé a messze kéklő hegy megé.
A fogyó hold talán az én bánatom,
Oly halvány, hogy már csak alig láthatom.

Magasan áll a Fiastyúk az égen,
Szólanak a kakasok a vidéken,
Hajnalodik, hüvös csipős szél támad,
Hüvös szárnya legyintgeti orcámat.

Itt hagynám már ablakom, hogy elmenjek
Lefekünni és álmodni; de minek?
Álmodni ugysem tudnék én oly szépet,
Mint amily szép most előttem az élet.

Téged keresnek szemeim,
Csak tégedet, szerelmem!
S mindenkit látnak szemeim,
Épen csak tégedet nem!
Ne látnám többé a napot, eget,
Csak láthatnálak, lelkem, tégedet!

Oh istenem, te nélküled
Milyen rideg az élet!
Inkább lennék fáradt madár,
Mely sivatagba téved,
Hol nincs számára hűs lomb, hűs patak,
Csak forró föveny, forró sugarak.