Ostrozánsky Gellért

(1964-)

Felvidék

Csak mellettem legyél.
Lássam szemed mélyéből
A szeretet lángját, melegét,
Hogy tekintetedben
Béke legyen, harmónia,
És ne gondolj semmi másra
Csak az együtt töltött boldogságra.

Te vagy torkomban a szó,
A mondatnak értelmet adó,
És a köztes sejtelmes csend,
Hogy összeálljon a kimondott rend.

A fogalomba terelt gondolat
Tőled ered bennem, és Neked
Feléd árad szeretettel
A kibuggyant csermely,
És folyóvá duzzadtan ömlik
lelked óceánjába.

A parton
Mini homokdűnék
Igazolják a rezgések
Periodikus hullámzását.

A felszínfeszültség inbolyog
Csillámokat szór a fényben
A vízbe dobott
Kő körében

A víz a part
Élettel teli
Az anyaföld
Még megengedi...
A holnapot terelgeti
Medrébe

Naponta
Folyik az élet
Hasítják éles élek
Elmondhatod Most
Még Élek

Olykor
Bár süllyed
Lehúz a kor
Némely alkalomkor
De a szürke por
Elszáll
Megtisztuláskor

Tapaszt a sebedre
Az Idő ad kezedbe
Hajnalhasadáskor

Észre sem vettem;
Az idő malmában
Rozsdás emlékek
Őrlődnek porrá
Minden pillanatban,
És oly kevés az
Mi megmenthető.
Ami megmarad,
... Azt
Fényesre csiszolgatjuk,
Hogy valami
Tükröződjön csillogva
A múltból,
Hogy valami
Ragyogjon bennünk.
A szemünkben
Fénylő csillagok
Várnak reánk;
Ahol ott van a múlt,
S a jövő;
Ami folyvást közeledő-
És
Csak mások szeretetével
Oda Fel
A lelkünk felemelhető.
Ott
A végtelen jelenben
... Most még minden hihetetlen.
Elvegyül a szellem
... Talán az Istennel.

Óvatosan szórja színeit maszatolva
A horizonton szunnyadozó nap
Rongyos felhőket nem kerget a szél
Az ég búrája álmokról regél
A fákon fakuló levél sem rebben
Csak a pára gőzölög rejtelmesen.
Elfojtott néma csendben
Settenkedik a magány
Aztán hirtelen
Csörtetve közeleg szikkadt avaron
A táguló homály
S mint Krisztus a kenyeret
Harangszó töri ketté az estet

Fennhangon hirdeti a népnek
A múló nap egy imát megérhet