Idő 
Értékelés 
Értékelés Sötét erdőbe burkolózó fák közt
az őszi erdőben néma csend honol,
s lábaim nyomán a zizzenő avar közt
tücskök cirpelését hallom valahol.
Ők is készülnek lassan már a télre
átaludva a hűvös napokat,
én bolyongok csak,búsan elmerengve,
csak a szél simítja könnyes arcomat.
Rád gondolok most is könnyező szemekkel,
mit tehetnék,hogy neked jobb legyen?
Talán ha eltűnnék,már észre sem vennéd,
hiszen számodra már alig létezem.
Ahogy a vén tücsök,úgy készülök én is
elmenni oda,hol néma csend honol,
s az őszi felhőkbe burkolózott ködben
talán engem is várnak valahol.
Apró kis kezek,formás kis ujjak
melyet kezemben tartok boldogan
tétován,lágyan simogatva
megszorítják az ujjamat.
Formás kis száját igazgatva
mintha mondaná! Itt vagyok mama!
S csöppnyi száján mint ezüstszínű hajnal
átsuhan boldog mosolya.
Selymes kis arcát megérintve
úgy érzem most értem haza,
s mint lágy szellő ,szelíden suhanva
járja át szívem mosolya.
Lehet -e boldogabb az ember?
Mint mikor azt mondják mama?
Mindennap új csodákat őriz,
hisz csak most lettem nagymama.
Tegnap még elvettek mindent
azt hittem semmim sem maradt,
s most mégis én vagyok ezen a földön
úgy érzem talán a legboldogabb.
lehet kincsed és hatalmad
ha szíved hideg,mostoha,
az én szívem bearanyozza
gyermekem,s unokám mosolya.
És csak azért is talpa állok
ilyen erős nem voltam soha!
Nem árthat többé gonosz érdek,
nem sújthat idő ostora.
Alamizsnát nem kérek többé,
én többre vagyok érdemes!
s a vesztes,ki megbánja végül
csak azért is te lehetsz!
Ó mennyi helyen jártam én
szép magyar hazám,
hol láttam minden földi jót,
hol nyomort és bukást.
Ó!Mennyi kincset rejt e föld
szép magyar hazám!
És mégis fázik,éhezik
rengeteg család.
Van ki éhbérért dolgozik
sínylődik bután
és mégis tűri szótlanul
a ráterhelt igát.
Más felhalmoz minden földi jót
kincset ,palotát
s földbe tiporja nemzetünk
ősi szent jogát.
Mit érsz az elhabzsolt javakkal
ha átok száll reá?
Eltiprod,porba sújtod
szép magyar hazánk.
s ha eljön az utolsó óra
hiába vagy király,
te sem viszel majd magaddal
csak egyetlen ruhát!
Én nem akartam nagy lenni mint mások
csak segíteni néhány emberen
kinek sorsa keserűbb mint másé
kinek rózsa helyett csak tövis terem.
Én nem akartam több lenni mint mások
csak meghúzódni halkan,csendesen
ahogy a szél suhan a zizzenő akác közt,
hogy a tövisét ne érintse meg.
Én nem akartam úgy tenni mint mások,
én nem gúnyoltam senkit sohasem,
mert akinek hűvösebb az árnyék
az a fájdalmát is másként éli meg.
Én nem akartam oly messzire menni,
s most mégis eltűnök némán,hirtelen,
ahogy a szél suhan a zizzenő akác közt,
tövisektől vérzőn némán,csendesen.
