Idő 
Értékelés 
Értékelés A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt ott lenni… a pillanatot élvezni,
Csendet hallgatva, csendesen nézni folyót… érezni.
Selymes palástú napsütésben
Felolvadtunk, ennyi szépségben.
Varázslatos mesésen szép tiszta, kék ég,
Nézzük, mesés, remek valószínűtlenség.
A Tiszánk ezer éve kanyarog erre,
Ukrajna erdőiből elő tőr… ide.
Uszadékot, titkait sodorva hömpölyög,
Vize Fekete-tengerig végighömpölyög.
Mint a jó tündérek tánca… úgy viháncoltak
Napsugarak… apró hullámokon táncoltak.
A szemközti parton a zöld feletti légben,
Boldog madarak táncoltak a fenti égben.
A nappal fényei, már úgy lassan eltántorogtak
Mire tárcsa előkerült, abba húsokat raktak.
Megint volt egy fölöttébb nagyszerű lakoma
Ezt irigyelheti bárki… szakszerű koma?
Nézzük, a tűzet, lobogva, pattogva ég,
Oly’ nagyokat lobban tűz lángja… csodaszép!
Élvezzük hús és a tűz illatát,
A természet, vezérlő csillagát.
Némán, élvezettel hallgatjuk a tűz szavát,
Mesélnek az uszadék fák, halljuk dalát…
Hozzá nem lehet érni, biz’ nem tűri,
Forró, az ily’ atrocitást legyűri.
Szombat reggelre összevonta szemöldökét,
Tiszánk egy méterrel fölemelte vízszintjét.
Jöttek a nagy uszadék fák, „mint az oroszok”,
Nagy eső lehetett hegyekben, mik ukránok.
Szombat reggel Regina unokám, pecázott
Bedobta botot, horogra lótetűt rakott.
Tíz másodperc múlva kapása volt és horgon
Egy szép növendék csuka volt, biz’ még nem holton.
Szikrázik a napsütés délidőn, sőt, vakító,
Árnyékban hűsölni, élvezni a látványt, de jó!
Itt nincs csak béke, a lelkünkben csak szeretet,
Ezt habzsoljuk, hogy lelkünk vegyünk föl eleget.
Szombaton délben séta hajókáztunk a kishajóval,
Mentünk felfelé, komótosan… motor harcolt árral.
Tükörsima vizet nem törte meg csak uszadék,
Ami volt sok, de azért haladtunk, ezt kerülék.
Kis hajónk vidáman és csendesen halad,
Halk nesze a természetben tovaszalad.
Szabad világra vágytunk
Hajózva, ilyet kaptunk.
Fölfelé mentünk egy órányit lassan, néztük a tájat,
Embert, hajót, csónakot nem láttunk, ez béke bejárat…
Néztem a partot, az eget, sok madár csivitelt a fán,
Vonatfüttyöt sem hallottam, ez nekem a szülőhazám.
Először délután csak úgy fujt a szél,
Előredőlve hallgattam, miről mesél.
Nem mondott semmi lényegeset,
Ezzel csak növelte a csendet.
Estére a vízszint másfél méterrel nőtt…
Állítottuk a stéghíd kiegészítőt.
A jó vecsési Zoltán Lacika csak nézet és állt,
Öt év alatt ilyen vízemelkedést még nem pipált.
Hozta a nagy víz, szemetét, erdőnyi uszadékát,
Megmutatta nem zsebkendőnyi, de zordabb oldalát.
Beborult, kezdett körbe villámlani,
De messze volt, a dörgést nem hallani.
Csendet és nyugalmat csak villódzó fények törik,
Táncoló bogárseregek „égő” fényét őrzik.
Aztán vihar nem jött, eltettünk magunkat vasárnapra,
Majd másnap reggel felvirradtunk… nagyon szikrázó napra.
Vasárnap reggelre is jött még az ár,
Emelkedett méternyit, már-már barbár
Erőszakkal és primitív hevességgel
Fenyegetőzve, semmi kis kedvességgel.
Eltelt majd ez a nap is és búcsúztunk
Szeretett Tiszánktól és áradoztunk,
De nem a víz árja miatt, hanem mert megint
Itt voltunk és éreztük… boldogság meglegyint.
Vecsés, 2012. június 11. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt ott lenni… a pillanatot élvezni,
Csendet hallgatva, csendesen nézni folyót… érezni.
Selymes palástú napsütésben
Felolvadtunk, ennyi szépségben.
Varázslatos mesésen szép tiszta, kék ég,
Nézzük, mesés, remek valószínűtlenség.
A Tiszánk ezer éve kanyarog erre,
Ukrajna erdőiből elő tőr… ide.
Uszadékot, titkait sodorva hömpölyög,
Vize Fekete-tengerig végighömpölyög.
Mint a jó tündérek tánca… úgy viháncoltak
Napsugarak… apró hullámokon táncoltak.
A szemközti parton a zöld feletti légben,
Boldog madarak táncoltak a fenti égben.
A nappal fényei, már úgy lassan eltántorogtak
Mire tárcsa előkerült, abba húsokat raktak.
Megint volt egy fölöttébb nagyszerű lakoma
Ezt irigyelheti bárki… szakszerű koma?
Nézzük, a tűzet, lobogva, pattogva ég,
Oly’ nagyokat lobban tűz lángja… csodaszép!
Élvezzük hús és a tűz illatát,
A természet, vezérlő csillagát.
Némán, élvezettel hallgatjuk a tűz szavát,
Mesélnek az uszadék fák, halljuk dalát…
Hozzá nem lehet érni, biz’ nem tűri,
Forró, az ily’ atrocitást legyűri.
Szombat reggelre összevonta szemöldökét,
Tiszánk egy méterrel fölemelte vízszintjét.
Jöttek a nagy uszadék fák, „mint az oroszok”,
Nagy eső lehetett hegyekben, mik ukránok.
Szombat reggel Regina unokám, pecázott
Bedobta botot, horogra lótetűt rakott.
Tíz másodperc múlva kapása volt és horgon
Egy szép növendék csuka volt, biz’ még nem holton.
Szikrázik a napsütés délidőn, sőt, vakító,
Árnyékban hűsölni, élvezni a látványt, de jó!
Itt nincs csak béke, a lelkünkben csak szeretet,
Ezt habzsoljuk, hogy lelkünk vegyünk föl eleget.
Szombaton délben séta hajókáztunk a kishajóval,
Mentünk felfelé, komótosan… motor harcolt árral.
Tükörsima vizet nem törte meg csak uszadék,
Ami volt sok, de azért haladtunk, ezt kerülék.
Kis hajónk vidáman és csendesen halad,
Halk nesze a természetben tovaszalad.
Szabad világra vágytunk
Hajózva, ilyet kaptunk.
Fölfelé mentünk egy órányit lassan, néztük a tájat,
Embert, hajót, csónakot nem láttunk, ez béke bejárat…
Néztem a partot, az eget, sok madár csivitelt a fán,
Vonatfüttyöt sem hallottam, ez nekem a szülőhazám.
Először délután csak úgy fujt a szél,
Előredőlve hallgattam, miről mesél.
Nem mondott semmi lényegeset,
Ezzel csak növelte a csendet.
Estére a vízszint másfél méterrel nőtt…
Állítottuk a stéghíd kiegészítőt.
A jó vecsési Zoltán Lacika csak nézet és állt,
Öt év alatt ilyen vízemelkedést még nem pipált.
Hozta a nagy víz, szemetét, erdőnyi uszadékát,
Megmutatta nem zsebkendőnyi, de zordabb oldalát.
Beborult, kezdett körbe villámlani,
De messze volt, a dörgést nem hallani.
Csendet és nyugalmat csak villódzó fények törik,
Táncoló bogárseregek „égő” fényét őrzik.
Aztán vihar nem jött, eltettünk magunkat vasárnapra,
Majd másnap reggel felvirradtunk… nagyon szikrázó napra.
Vasárnap reggelre is jött még az ár,
Emelkedett méternyit, már-már barbár
Erőszakkal és primitív hevességgel
Fenyegetőzve, semmi kis kedvességgel.
Eltelt majd ez a nap is és búcsúztunk
Szeretett Tiszánktól és áradoztunk,
De nem a víz árja miatt, hanem mert megint
Itt voltunk és éreztük… boldogság meglegyint.
Vecsés, 2012. június 11. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Megint ott voltunk látogatóba,
Mert odamentünk hétvégére pihenni,
Erőnket és lelkünket jól összeszedni.
Mint vérszomjas vámpír, lerohantam a folyóhoz,
Vágytam közelségére, egyenest stég padlóhoz.
Ott volt, gyönyörködtem, mélyeket lélegeztem,
Jó illata volt, csak néztem… látványt élveztem.
Péntek volt, szép őszi napsütött
És nekünk meg a tárcsánk sütött,
Finom húsi falatokat, kolompért
És igen belaktunk megint a hasért.
Este nem volt semmi felhő,
Csak hűvösödött az idő,
Magunkra húztuk göncöt,
És csodáltuk a göncölt.
Isteni jó érzés volt megint ott lenni
És a csendet, teli füllel hallgatni.
A szél nem rebbent, levél nem zizzent,
Csodáltuk és élveztük e mindent.
Egyik íriszem bíboran villan, láncát
Széttépi ijedten, keservesen kiált,
De a halódó fűszálak nem hallják hangját…
Elmúlás kezdete, kongatja vészharangját…
Szinte holtnak érzem, látom az élő időt,
Elveszek a mindenben, töltjük szabadidőt.
Most nincs nappal, éjszaka, csak a képzelet.
Talpam cipőn keresztül is érzi füvet.
A nappaliban szép, fém kandalló van,
Én lettem a tűzmester és sok fa van
Amivel raknom kellett a tűzet, mert már
Ősz miatt a hideg a lakáson átjár.
Volt ott uszadékfa vágva, kiszáradva, meg
Bükk fölvágva és ezek barátságos meleg
Időt varázsoltak az én segedelmemmel,
Mert közöm volt hozzá kezemmel, jellemmel.
Szombaton már párás volt az idő,
Délutánra csepergett az eső.
Borús tájon messzi nem lehetett nézni,
Szél gyenge suhallatát alig érezni.
Szombaton bogrács alatt is tüzeltem,
Marhagulyást főzött a feleségem.
Eső előtt éppen készen lettünk,
Gulyás olyan jó lett, mind megettük.
Vőm a háziúr, vecsési Zoltán Lacika
Meg horgászott. Vacsora lett a Tisza hala,
Amit bográcsban sütöttünk és finom,
Isteni lett, így volt nagy eszem-iszom.
Utána pihenésképpen kockáztunk
Közben nassolgattunk s iszogattunk.
Elsőt nyertem, hogy kell csinálni mutattam,
Lacika másikat nyerte, tanítottam.
Felriadtam, kinéztem teraszra… éji
Sötétben rongyosra szakadt az éjjeli
Reccsenő csend, de… sőt ah, süvöltött,
Sötétben… a fák hada köszöntött.
Tisza is elbujt a sötétben odáig nem láttam,
A hajónkkal majd jól meglovagoljuk cikornyátlan.
Ne félj, mi megtesszük, az lesz a holnapod.
De tudtam folyik és várja a holnapot.
A csend nagy paplan formájában állig betakar,
Énekes madarak elültek, házat becsavar,
De holnap megint mi leszünk a hős a vízen,
Elveszünk a gyönyörűben… a valamiben.
Sötétben a horizont, metsző élei eltűntek,
A ború miatt a vaksötét ágyúi elsültek
És vakító sötét csendet csak bámultam;
Semmit sem láttam-hallottam, csak ámultam.
Másnap a vízen, már Tiszának is áll a csendje,
Nyári, nyálkás mámorok elmúló végtelenje…
Látszik, lassan hideg kővé dermed a világ,
Halkan duruzsol a szél, mesél, lesz új világ…
Kis hajónk simán, lágyan ring a Tiszán…
Motor hátul dohog s mi haladván
Feszített víztükrön nyálkás, párás semmibe,
Elmerülünk az őstermészet végtelenbe.
Ülök a hajóban, szemeim tapogatják a vizet,
Ami alám szalad, ki tudja, uszadékát, mit görget?
Felszínén oly’ borús pára libben, úgy illan el,
Ami az előbb itten volt, tovatűnve megy el.
Nézem a partot, átszűrődik a napfény
A part dzsungelében… Felszakad a remény,
Hogy onnan ők is láthatnak, kileshetnek,
Mesés hajónkra, ahogy siklunk, nézhetnek.
A lelkem örül, az arcom nevet
Bámul, néz rám a kíváncsi tömeg.
Vízzel, síri csenddel egy vagyok,
Fák, bokrok; a tömeg Ti vagytok.
Ó Ti tömeg, látszik rajtatok az elmúlás
Jele, de a szép színetek még csak csúsztatás.
Most zöldből még csak sárgultok,
Rozsdabarnák még nem vagytok.
Hajónk előtt, minden sima, mögöttünk hullámok
Ezzel jól fel vannak zavarva… víz és álmok.
Csak motor dohog, beleolvadunk a békés csendbe.
Belesiklunk a párás őstermészet végtelenbe
Nézem a folyóba hullt esőcseppek,
Ezernyi pici hullámot keltenek…
A tér párája fátyolként fellibben,
Amint az esőcsepp a vízre csebben.
Hajónk legyőzi a folyam arctalan hatalmát,
Állandó vízcsepp függönyt, természet könnypatakját.
Óh, nagy tiszteletet kérő természeti erő
Folyóban! Hosszú útján feltámad a Teremtő!
Vízen nem voltunk sokáig, hideg volt, esett,
De nem érdekelt, mert az ekhó ponyva védett.
Az alól néztük a hullámtalan, sima vizet,
Meg a párában változatlan őstermészetet.
Mikor kiszálltunk, telve megújuló erővel,
Stégen csodálattal fejet hajtva köszöntünk el.
Emberi életünk folyó sodrában éreztük,
Olyan, mint folyónk a Tisza, ugyanígy létezünk.
Indulnál, elmennél, csak egy utat ismersz,
Be nem teljesült, elmúlt álmokat kergetsz.
Tisza! Vállalnád könnyeid értem, és érted;
Vagy nem tudod, nem akarod adni a szíved?
Hajnali harmat könnyezte imáját malaszttal.
Félárbocon csüngő csönd az ebédnél marasztal.
Reszketve szeretnék… keresnék még új reményt,
Megállnék én hallgatva… hogy lássam az új fényt.
Az ősz már a levélkönnyét elhullajtja,
Fűszálak közt ködöt görget hajnalba.
Büszke sudár fák, majdnem kopáran állnak,
Lassan eljő ideje havas világnak.
Megint jó volt, jó vejem jól kitett magáért
És megdicsért a jó, mesteri tűzrakásért.
Mondta, hogy itt még olyan tűzmester nem volt,
Kinek keze alatt tűz, három napig nem holt.
Idénre ez volt, hajó megy téli álomra,
Mi meg álmodozunk… vágyok a jó álomra.
Köszönöm Vejkóm a hétvége jól esett,
Bízok, hogy jövőre is meghívsz… tán’ lehet?
Vecsés, 2011. október 24. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Megint ott voltunk látogatóba,
Mert odamentünk hétvégére pihenni,
Erőnket és lelkünket jól összeszedni.
Mint vérszomjas vámpír, lerohantam a folyóhoz,
Vágytam közelségére, egyenest stég padlóhoz.
Ott volt, gyönyörködtem, mélyeket lélegeztem,
Jó illata volt, csak néztem… látványt élveztem.
Péntek volt, szép őszi napsütött
És nekünk meg a tárcsánk sütött,
Finom húsi falatokat, kolompért
És igen belaktunk megint a hasért.
Este nem volt semmi felhő,
Csak hűvösödött az idő,
Magunkra húztuk göncöt,
És csodáltuk a göncölt.
Isteni jó érzés volt megint ott lenni
És a csendet, teli füllel hallgatni.
A szél nem rebbent, levél nem zizzent,
Csodáltuk és élveztük e mindent.
Egyik íriszem bíboran villan, láncát
Széttépi ijedten, keservesen kiált,
De a halódó fűszálak nem hallják hangját…
Elmúlás kezdete, kongatja vészharangját…
Szinte holtnak érzem, látom az élő időt,
Elveszek a mindenben, töltjük szabadidőt.
Most nincs nappal, éjszaka, csak a képzelet.
Talpam cipőn keresztül is érzi füvet.
A nappaliban szép, fém kandalló van,
Én lettem a tűzmester és sok fa van
Amivel raknom kellett a tűzet, mert már
Ősz miatt a hideg a lakáson átjár.
Volt ott uszadékfa vágva, kiszáradva, meg
Bükk fölvágva és ezek barátságos meleg
Időt varázsoltak az én segedelmemmel,
Mert közöm volt hozzá kezemmel, jellemmel.
Szombaton már párás volt az idő,
Délutánra csepergett az eső.
Borús tájon messzi nem lehetett nézni,
Szél gyenge suhallatát alig érezni.
Szombaton bogrács alatt is tüzeltem,
Marhagulyást főzött a feleségem.
Eső előtt éppen készen lettünk,
Gulyás olyan jó lett, mind megettük.
Vőm a háziúr, vecsési Zoltán Lacika
Meg horgászott. Vacsora lett a Tisza hala,
Amit bográcsban sütöttünk és finom,
Isteni lett, így volt nagy eszem-iszom.
Utána pihenésképpen kockáztunk
Közben nassolgattunk s iszogattunk.
Elsőt nyertem, hogy kell csinálni mutattam,
Lacika másikat nyerte, tanítottam.
Felriadtam, kinéztem teraszra… éji
Sötétben rongyosra szakadt az éjjeli
Reccsenő csend, de… sőt ah, süvöltött,
Sötétben… a fák hada köszöntött.
Tisza is elbujt a sötétben odáig nem láttam,
A hajónkkal majd jól meglovagoljuk cikornyátlan.
Ne félj, mi megtesszük, az lesz a holnapod.
De tudtam folyik és várja a holnapot.
A csend nagy paplan formájában állig betakar,
Énekes madarak elültek, házat becsavar,
De holnap megint mi leszünk a hős a vízen,
Elveszünk a gyönyörűben… a valamiben.
Sötétben a horizont, metsző élei eltűntek,
A ború miatt a vaksötét ágyúi elsültek
És vakító sötét csendet csak bámultam;
Semmit sem láttam-hallottam, csak ámultam.
Másnap a vízen, már Tiszának is áll a csendje,
Nyári, nyálkás mámorok elmúló végtelenje…
Látszik, lassan hideg kővé dermed a világ,
Halkan duruzsol a szél, mesél, lesz új világ…
Kis hajónk simán, lágyan ring a Tiszán…
Motor hátul dohog s mi haladván
Feszített víztükrön nyálkás, párás semmibe,
Elmerülünk az őstermészet végtelenbe.
Ülök a hajóban, szemeim tapogatják a vizet,
Ami alám szalad, ki tudja, uszadékát, mit görget?
Felszínén oly’ borús pára libben, úgy illan el,
Ami az előbb itten volt, tovatűnve megy el.
Nézem a partot, átszűrődik a napfény
A part dzsungelében… Felszakad a remény,
Hogy onnan ők is láthatnak, kileshetnek,
Mesés hajónkra, ahogy siklunk, nézhetnek.
A lelkem örül, az arcom nevet
Bámul, néz rám a kíváncsi tömeg.
Vízzel, síri csenddel egy vagyok,
Fák, bokrok; a tömeg Ti vagytok.
Ó Ti tömeg, látszik rajtatok az elmúlás
Jele, de a szép színetek még csak csúsztatás.
Most zöldből még csak sárgultok,
Rozsdabarnák még nem vagytok.
Hajónk előtt, minden sima, mögöttünk hullámok
Ezzel jól fel vannak zavarva… víz és álmok.
Csak motor dohog, beleolvadunk a békés csendbe.
Belesiklunk a párás őstermészet végtelenbe
Nézem a folyóba hullt esőcseppek,
Ezernyi pici hullámot keltenek…
A tér párája fátyolként fellibben,
Amint az esőcsepp a vízre csebben.
Hajónk legyőzi a folyam arctalan hatalmát,
Állandó vízcsepp függönyt, természet könnypatakját.
Óh, nagy tiszteletet kérő természeti erő
Folyóban! Hosszú útján feltámad a Teremtő!
Vízen nem voltunk sokáig, hideg volt, esett,
De nem érdekelt, mert az ekhó ponyva védett.
Az alól néztük a hullámtalan, sima vizet,
Meg a párában változatlan őstermészetet.
Mikor kiszálltunk, telve megújuló erővel,
Stégen csodálattal fejet hajtva köszöntünk el.
Emberi életünk folyó sodrában éreztük,
Olyan, mint folyónk a Tisza, ugyanígy létezünk.
Indulnál, elmennél, csak egy utat ismersz,
Be nem teljesült, elmúlt álmokat kergetsz.
Tisza! Vállalnád könnyeid értem, és érted;
Vagy nem tudod, nem akarod adni a szíved?
Hajnali harmat könnyezte imáját malaszttal.
Félárbocon csüngő csönd az ebédnél marasztal.
Reszketve szeretnék… keresnék még új reményt,
Megállnék én hallgatva… hogy lássam az új fényt.
Az ősz már a levélkönnyét elhullajtja,
Fűszálak közt ködöt görget hajnalba.
Büszke sudár fák, majdnem kopáran állnak,
Lassan eljő ideje havas világnak.
Megint jó volt, jó vejem jól kitett magáért
És megdicsért a jó, mesteri tűzrakásért.
Mondta, hogy itt még olyan tűzmester nem volt,
Kinek keze alatt tűz, három napig nem holt.
Idénre ez volt, hajó megy téli álomra,
Mi meg álmodozunk… vágyok a jó álomra.
Köszönöm Vejkóm a hétvége jól esett,
Bízok, hogy jövőre is meghívsz… tán’ lehet?
Vecsés, 2011. október 24. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Féltem tőle, mint a bor nem issza
Lerészegedéstől, csiga a sietéstől.
Ez megváltozott személyes megítélésből!
Zoltán Lacika a vejem Isten kegyelméből,
Neki van parti telke, Isten segedelméből.
Őstermészet! Telek belelóg a vízbe,
Nincs kerítés, korlát, nincs útba semmi se.
Háromezer négyzetméter telek, füvesítve,
Van rajta ház, kis faház, az egész istenítve.
Gondoltam is, hogy majd én ezt magamnak megnézem,
S amit láttam, fölséges, isteni, úgy néztem.
Induláskor bizony több fenntartásom volt,
Hogy majd vízhez megyek, nemigen volt szándékolt,
De mondták, van ott két motorcsónak is, ránk várnak
A saját stégen kikötve, ők lesznek társak…
Hú, vízre menni csónakkal, úszni meg nem tudok?
Nem baj mondták, majd nagy, modern úszómellényt kapok.
Ez rögtön segített a megítélésben, fölvettem
Pántokat befűztem, madzagokat összekötöztem.
Stégnél volt abszolút egyedi építésű kishajó
Fából készült fülkével, Lacikánknak ez álomhajó.
Gyönyörű szép, egészen, teljesen kézi munka.
Huszonhat lóerős kétütemű motor hajtja.
A kishajó inkább siklott komótosan, szépen ment,
Csak néztük a tájat, mi ősrengeteg… a víz folyt lent.
Mértük a mélységet, hol hat, hol tizenhárom méter
De mellényben ez nem izgatott, e pár deciméter…
A másik motorcsónak, mivel vízisít is húznak.
Ebben dohog-, dohog, nem nevezhető öregúrnak
A nyolchengeres kétszázhatvan lóerős motor
Hetvennel is megy, és nagy hullámokat szétsodor.
Ez a kishajó méretű motorcsónak, szilaj csikó,
De nem Lacié, hanem barátjáé, kinek origó!
Gondoltam ezzel nem süllyedünk el, és nem zavart
A víz, mert volt rajtam mellény, hazaviszi magyart.
Átültünk a gyors csónakba… nos, az már aztán döfi!
Ennek bizony a vérmérséklete, hát… melegövi!
Gázkar előre! Motor dübörög, eleje ágaskodik,
Víz szétfröccsen, kinyílik, csónak belevág, előre siklik!
Azt hittem rodeó lovas lettem, de megültem.
Víz jól az arcomba fröccsent, ennek is örültem.
Nincs engedélyem, de oda ülhettem, a gázkart
Próbálgattam, tologattam… egész ménest uralt.
Este lett, este… víz, pázsit, fák nyugalomban,
Készültünk vacsorázni, túlélő bandában.
Van ott tűzrakhely, vastag faasztal, székek,
Mestermunka, vas nélkül, bennük faékek.
Nagy szervező vagyok, vittem magammal sütő tárcsát,
Ki nem akar enni, éhezzen, maga lássa kárát.
No, hát, de ilyen nem volt, sütögettünk, csak vadul faltak,
Ettek nagy húsokat, sok mustárral arcukba raktak!
Ez volt első este tizenkilencedikén. Másnap
Megint hajókáztunk, így az életemben határnap.
Már nem is tudom, mi vagyok, kapitány, kormányos,
Hajómentő, vagy nem tudom; de igen talányos.
Hajózni micsoda élmény és micsoda élvezet,
Ki gondolta, hogy másnap ezt még fokozni is lehet.
Stég alatt voltunk kb. háromszáz métere
És elfogyott a benzin… víz sodort lefele.
Érdekes, hogy eszembe nem jutott megijedni,
Mondtam, hogy most csurgunk messzire kirándulni.
Megnézzük a török ostromot Nándorfehérvárnál,
Majd az egy evezővel adunk mi nekik a várfalnál.
Jött egy motoros csónak, elvitte Lacit benzinért,
Mi meg sodródtunk, igen ácsingóztunk segítségért.
Csónak tele volt… és valamit vitt a víz lefelé.
Megállást partnál evező és uszadék segíté.
Én lettem a kapitány, Edina meg evezett,
Csónakunk így kikötve, az uszadék fába lett.
De jött ám föntről lefelé egy nálunk is nagyobb
És gyorsabb csónak, utunk így immár séta galopp.
Leintettük, megállt, egy kis benzint kértünk.
Be tudtam tölteni, meg lett mentve létünk.
Mivel előtte éppen tanultam vezetni,
Már nem volt oly’ nehéz könnyű szívvel nevetni.
Úgy irányítottam a ménest, mint tengeri medve,
Szembe jött a Lacika benzinnel… nézett elképedve.
Átintettünk, mondtuk: töröknek jó utat kívántunk
És mentünk haza stégre, és ott örömmel beálltunk!
Este már bográcsoztunk, főtt a szarvas pörkölt,
Ebből úgy beettünk, hogy szinte földbe döngölt.
Vasárnap is jobbára Tisza vízén telt a napunk,
Még kihasználtuk a lehetőséget, nem rohantunk.
A Tisza két oldala, mint amazonasi dzsungel,
Fák, bokrok, uszadék, találkozás a Teremtővel.
Őseink ezer éve ezt láthatták! E természet
A maga nemében, hamisítatlan őstermészet.
Megragadott még a ház körül a hallható csönd!
Egy szomszéd van, de nem jár ki, nem zajong senki… csönd
Uralja a tájat, melyet szinte hallani.
Vízen mi ezt megtöri, vízzúgást hallani.
Vecsési Zoltán László; köszönöm neked vejem
E hétvégét, megígérem, soha nem felejtem.
Három napig csak csend volt, pihenés, csónakázás,
Víz, őstermészet, abbahagyni istengyalázás.
Három napig nem jutottak eszembe a gondok,
Nem kérdezte senki, ezekről most mit gondolok.
Lacikánk! Nagyszerű, feledhetetlen hétvégét adtál,
Isten éltessen! Köszönjük, örök élményhez juttattál.
Vecsés, 2011. augusztus 22. - Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Féltem tőle, mint a bor nem issza
Lerészegedéstől, csiga a sietéstől.
Ez megváltozott személyes megítélésből!
Zoltán Lacika a vejem Isten kegyelméből,
Neki van parti telke, Isten segedelméből.
Őstermészet! Telek belelóg a vízbe,
Nincs kerítés, korlát, nincs útba semmi se.
Háromezer négyzetméter telek, füvesítve,
Van rajta ház, kis faház, az egész istenítve.
Gondoltam is, hogy majd én ezt magamnak megnézem,
S amit láttam, fölséges, isteni, úgy néztem.
Induláskor bizony több fenntartásom volt,
Hogy majd vízhez megyek, nemigen volt szándékolt,
De mondták, van ott két motorcsónak is, ránk várnak
A saját stégen kikötve, ők lesznek társak…
Hú, vízre menni csónakkal, úszni meg nem tudok?
Nem baj mondták, majd nagy, modern úszómellényt kapok.
Ez rögtön segített a megítélésben, fölvettem
Pántokat befűztem, madzagokat összekötöztem.
Stégnél volt abszolút egyedi építésű kishajó
Fából készült fülkével, Lacikánknak ez álomhajó.
Gyönyörű szép, egészen, teljesen kézi munka.
Huszonhat lóerős kétütemű motor hajtja.
A kishajó inkább siklott komótosan, szépen ment,
Csak néztük a tájat, mi ősrengeteg… a víz folyt lent.
Mértük a mélységet, hol hat, hol tizenhárom méter
De mellényben ez nem izgatott, e pár deciméter…
A másik motorcsónak, mivel vízisít is húznak.
Ebben dohog-, dohog, nem nevezhető öregúrnak
A nyolchengeres kétszázhatvan lóerős motor
Hetvennel is megy, és nagy hullámokat szétsodor.
Ez a kishajó méretű motorcsónak, szilaj csikó,
De nem Lacié, hanem barátjáé, kinek origó!
Gondoltam ezzel nem süllyedünk el, és nem zavart
A víz, mert volt rajtam mellény, hazaviszi magyart.
Átültünk a gyors csónakba… nos, az már aztán döfi!
Ennek bizony a vérmérséklete, hát… melegövi!
Gázkar előre! Motor dübörög, eleje ágaskodik,
Víz szétfröccsen, kinyílik, csónak belevág, előre siklik!
Azt hittem rodeó lovas lettem, de megültem.
Víz jól az arcomba fröccsent, ennek is örültem.
Nincs engedélyem, de oda ülhettem, a gázkart
Próbálgattam, tologattam… egész ménest uralt.
Este lett, este… víz, pázsit, fák nyugalomban,
Készültünk vacsorázni, túlélő bandában.
Van ott tűzrakhely, vastag faasztal, székek,
Mestermunka, vas nélkül, bennük faékek.
Nagy szervező vagyok, vittem magammal sütő tárcsát,
Ki nem akar enni, éhezzen, maga lássa kárát.
No, hát, de ilyen nem volt, sütögettünk, csak vadul faltak,
Ettek nagy húsokat, sok mustárral arcukba raktak!
Ez volt első este tizenkilencedikén. Másnap
Megint hajókáztunk, így az életemben határnap.
Már nem is tudom, mi vagyok, kapitány, kormányos,
Hajómentő, vagy nem tudom; de igen talányos.
Hajózni micsoda élmény és micsoda élvezet,
Ki gondolta, hogy másnap ezt még fokozni is lehet.
Stég alatt voltunk kb. háromszáz métere
És elfogyott a benzin… víz sodort lefele.
Érdekes, hogy eszembe nem jutott megijedni,
Mondtam, hogy most csurgunk messzire kirándulni.
Megnézzük a török ostromot Nándorfehérvárnál,
Majd az egy evezővel adunk mi nekik a várfalnál.
Jött egy motoros csónak, elvitte Lacit benzinért,
Mi meg sodródtunk, igen ácsingóztunk segítségért.
Csónak tele volt… és valamit vitt a víz lefelé.
Megállást partnál evező és uszadék segíté.
Én lettem a kapitány, Edina meg evezett,
Csónakunk így kikötve, az uszadék fába lett.
De jött ám föntről lefelé egy nálunk is nagyobb
És gyorsabb csónak, utunk így immár séta galopp.
Leintettük, megállt, egy kis benzint kértünk.
Be tudtam tölteni, meg lett mentve létünk.
Mivel előtte éppen tanultam vezetni,
Már nem volt oly’ nehéz könnyű szívvel nevetni.
Úgy irányítottam a ménest, mint tengeri medve,
Szembe jött a Lacika benzinnel… nézett elképedve.
Átintettünk, mondtuk: töröknek jó utat kívántunk
És mentünk haza stégre, és ott örömmel beálltunk!
Este már bográcsoztunk, főtt a szarvas pörkölt,
Ebből úgy beettünk, hogy szinte földbe döngölt.
Vasárnap is jobbára Tisza vízén telt a napunk,
Még kihasználtuk a lehetőséget, nem rohantunk.
A Tisza két oldala, mint amazonasi dzsungel,
Fák, bokrok, uszadék, találkozás a Teremtővel.
Őseink ezer éve ezt láthatták! E természet
A maga nemében, hamisítatlan őstermészet.
Megragadott még a ház körül a hallható csönd!
Egy szomszéd van, de nem jár ki, nem zajong senki… csönd
Uralja a tájat, melyet szinte hallani.
Vízen mi ezt megtöri, vízzúgást hallani.
Vecsési Zoltán László; köszönöm neked vejem
E hétvégét, megígérem, soha nem felejtem.
Három napig csak csend volt, pihenés, csónakázás,
Víz, őstermészet, abbahagyni istengyalázás.
Három napig nem jutottak eszembe a gondok,
Nem kérdezte senki, ezekről most mit gondolok.
Lacikánk! Nagyszerű, feledhetetlen hétvégét adtál,
Isten éltessen! Köszönjük, örök élményhez juttattál.
Vecsés, 2011. augusztus 22. - Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Visszatekintek a semmire…
A régmúlt időmben, hősi várban laktam,
Ez volt a sorsom, sikerült, jól belaktam…
A régmúlt időmben, hősi várban laktam.
Ez azonban már igen régen volt,
Emlékeim szépsége már ki holt…
Ez azonban már igen régen volt.
Váramban, már nincs meg az öreg szálkás padló,
Összeomlott az istálló, jó, hogy már nincs ló…
Váramban, már nincs meg az öreg szálkás padló.
Üvegeket az idő, dühében kitörhette,
De most meg, sok pók dolgozik, a fonál mestere…
Üvegeket az idő, dühében kitörhette.
Az elmúlás némasága szinte zúg, és így jól kihallatszik,
Az én lerongyolódott váramba, már árva gyermek sem játszik…
Az elmúlás némasága szinte zúg, és így jól kihallatszik.
A régi udvarban volt fák, látom kórók, mert mind villámsújtottak,
Így éltem vége felé, bizony a látottak nem csodálatosak…
A régi udvarban volt fák, látom kórók, mert mind villámsújtottak.
Az én ódon rég' váram, már csak elmálló kövek nagy halmaza,
Amiről beszéltem, már csak ballada, a múltamnak ablaka…
Az én ódon rég' váram, már csak elmálló kövek nagy halmaza.
Vecsés, 2020. június 11. – Kustra Ferenc József - íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
A régmúlt időmben, hősi várban laktam,
Ez volt a sorsom, sikerült, jól belaktam…
A régmúlt időmben, hősi várban laktam.
Ez azonban már igen régen volt,
Emlékeim szépsége már ki holt…
Ez azonban már igen régen volt.
Váramban, már nincs meg az öreg szálkás padló,
Összeomlott az istálló, jó, hogy már nincs ló…
Váramban, már nincs meg az öreg szálkás padló.
Üvegeket az idő, dühében kitörhette,
De most meg, sok pók dolgozik, a fonál mestere…
Üvegeket az idő, dühében kitörhette.
Az elmúlás némasága szinte zúg, és így jól kihallatszik,
Az én lerongyolódott váramba, már árva gyermek sem játszik…
Az elmúlás némasága szinte zúg, és így jól kihallatszik.
A régi udvarban volt fák, látom kórók, mert mind villámsújtottak,
Így éltem vége felé, bizony a látottak nem csodálatosak…
A régi udvarban volt fák, látom kórók, mert mind villámsújtottak.
Az én ódon rég' váram, már csak elmálló kövek nagy halmaza,
Amiről beszéltem, már csak ballada, a múltamnak ablaka…
Az én ódon rég' váram, már csak elmálló kövek nagy halmaza.
Vecsés, 2020. június 11. – Kustra Ferenc József - íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
Sivatagnak homokszemcséi csak peregnek...
Itt-ott flikk-flakkos dűnék csak keletkezgetnek.
Tevekaraván évezredek óta jár arra,
Szél, homokkal néha, őket bizony betakarja
Az ottani kopárság, maga a hőség dölyfössége,
Itt a semminek a melegét, a vad szél hozza össze.
Kik itt laknak, főleg szép kék turbánt hordanak.
Hajnalban lélekfagyasztó hidegek vannak!
Nincs itt végzetes üresség, nincs lakatlanság,
Az élet nyomát felfedezni, nem badarság.
Azért itt, védekezni kell a homok viharától,
Reményt is meríthetünk egy oázis vigaszától...
Vecsés, 2016. november 25. – Kustra Ferenc József
Itt-ott flikk-flakkos dűnék csak keletkezgetnek.
Tevekaraván évezredek óta jár arra,
Szél, homokkal néha, őket bizony betakarja
Az ottani kopárság, maga a hőség dölyfössége,
Itt a semminek a melegét, a vad szél hozza össze.
Kik itt laknak, főleg szép kék turbánt hordanak.
Hajnalban lélekfagyasztó hidegek vannak!
Nincs itt végzetes üresség, nincs lakatlanság,
Az élet nyomát felfedezni, nem badarság.
Azért itt, védekezni kell a homok viharától,
Reményt is meríthetünk egy oázis vigaszától...
Vecsés, 2016. november 25. – Kustra Ferenc József
