Idő 
Értékelés 
Értékelés Az örök éjszaka városába
csak kapzsi emberek kerülnek.
Vaskos kincses ládák átkába merülnek.
Káprázó, vak szemmel
csak zsákmányukat látják,
és kapzsiságuk révén magukat elzárják.
E átkozott városában
csak hamis gyönyör ragyog,
és csalfa semmiségben bűnhődnek a rabok.
csak kapzsi emberek kerülnek.
Vaskos kincses ládák átkába merülnek.
Káprázó, vak szemmel
csak zsákmányukat látják,
és kapzsiságuk révén magukat elzárják.
E átkozott városában
csak hamis gyönyör ragyog,
és csalfa semmiségben bűnhődnek a rabok.
Otthon, Svédországban, nagyon
szegény körülmények közt nőt fel,
és már tizennégy éves korában
elvesztette gyári munkás apját,
ki spanyol influenzában hunyt el.
De tehetsége már mint gyermek
játszó társai közt megnyilvánult.
Velük együtt az utcán színészkedett,
és ő, szereplő úgymint rendező,
mint egy kis zseni, intézkedett.
Első jelentőséges munkáját mint
modell női kalap szalonnak végezte,
mely a legdivatosabb kalapokat árulta.
Katalógusban jelentek meg képei,
melyben fedett fejét és bájos arcát
minden jómódú és divatos hölgy
jóváhagyással és csodálattal bámulta.
Ott látta meg először egy filmrendező,
ki új és fiatal tehetségekre vadászott,
s így kezdődött a csoda mely róla jellemző.
Ettől kezdve felgyorsult az idő: szerepelt
egy rövid filmben. Szín játszó órákra járt,
és még alig volt húsz éves mire nevét s képét
film plakátokon az egész nép megcsodálta.
Először két svéd, aztán egy német filmben játszott.
Akkor már Amerikában is hallottak róla, hol
Louis B. Mayer úr Grétát Hollywood részére
mint újonnan felfedezett csoda megkívánt.
S emígy szált az üde és fiatal sztár hajóra
hogy bűvöletével meghódítsa egész Amerikát.
Hollywood volt az új földi paradicsom, hol
a sikert és a vagyont mint erény tekintették,
és vonzó ereje ő rá is kétségtelenül hatott,
az a mesebeli és csillagokkal díszített világ,
hol pénzes és szivaros pasasok uralkodtak.
A telefon állandóan csengett. Sürögtek
forogtak, s lelkesen s hangosan folytak a viták.
Ide pottyant be jóhiszeműen és ártatlanul,
de rögtön kezelésbe vették Mayer úr emberei,
és kezdődtek a követelmények és a próbák.
A csendes filmeknek ő lett az új sztárja,
melyekben zafír kék szemével beszélt,
mert itt valóban a szónál többet ért a tét.
Néha lesütötte hosszú szempillás szemét,
Aztán ámulattal kitágult a pupillája.
Ehhez hozzá fűzött egy mosolyt mely
a rajongás és az örömről tanúskodott.
Vagy összeszűkültek szemei mint egy cirmos
doromboló macskáé, amely a kényelemnek
teljes testével és bizalmával átadta magát.
A szerepek jöttek-mentek, Az Asszony és
az Ördögtől a Titokzatos Nőig és A Csókig.
Kedvenc szereplő társa John Gilbert volt,
kibe beleszeretett és kivel összeköltözött.
Ez volt nagy szerelmének leghasznosabb bére
és a boldogság és szeretetnek legkiválóbb éve.
Aztán elkezdődött a hangos film korszaka,
melyben meg volt kívánva hogy beszéljen.
Hangja kissé mélyebb volt a szokottnál, de
sokan ezt rejtelmesnek és csábítónak vélték.
Most már világszerte rengeteg rajongói
írtak neki, és fényképét és autogramját kérték,
de mindenen kívül, Grétának visszahúzódó
volt a természete, és nem szeretett nyilvános
helyzetekben megbámulva belekeveredni.
Ismert idézete az volt hogy “hagyjatok békén!”
Azt hogy mennyire szerették a filmjeit ő nagyon
is helyeselte, de azon kívül az ő élete csak
magáé volt, melyet senkinek sem engedte
hogy bármi módon bármivel is megterhelje.
Végül is váratlanul megszakította a karrierjét,
még mielőtt az öregedés jelei mutatkoztak.
New Yorkba költözött, hol maga ízlése szerint
élt és öltözködött. Sállal leplezte az arcát és
napszemüveget hordott, és mint egy inkognitó
száműzött járta be a nagy város számtalan utcáit.
Különböző műalkotásokra költötte vagyonát, Köztük
Renoir, Rouauld, Kandinsky és Bonnard festményei.
Nyolcvannégy éves korban halt meg és a hagyatékát
több millió dollárra saccolták a műértők béresei.
szegény körülmények közt nőt fel,
és már tizennégy éves korában
elvesztette gyári munkás apját,
ki spanyol influenzában hunyt el.
De tehetsége már mint gyermek
játszó társai közt megnyilvánult.
Velük együtt az utcán színészkedett,
és ő, szereplő úgymint rendező,
mint egy kis zseni, intézkedett.
Első jelentőséges munkáját mint
modell női kalap szalonnak végezte,
mely a legdivatosabb kalapokat árulta.
Katalógusban jelentek meg képei,
melyben fedett fejét és bájos arcát
minden jómódú és divatos hölgy
jóváhagyással és csodálattal bámulta.
Ott látta meg először egy filmrendező,
ki új és fiatal tehetségekre vadászott,
s így kezdődött a csoda mely róla jellemző.
Ettől kezdve felgyorsult az idő: szerepelt
egy rövid filmben. Szín játszó órákra járt,
és még alig volt húsz éves mire nevét s képét
film plakátokon az egész nép megcsodálta.
Először két svéd, aztán egy német filmben játszott.
Akkor már Amerikában is hallottak róla, hol
Louis B. Mayer úr Grétát Hollywood részére
mint újonnan felfedezett csoda megkívánt.
S emígy szált az üde és fiatal sztár hajóra
hogy bűvöletével meghódítsa egész Amerikát.
Hollywood volt az új földi paradicsom, hol
a sikert és a vagyont mint erény tekintették,
és vonzó ereje ő rá is kétségtelenül hatott,
az a mesebeli és csillagokkal díszített világ,
hol pénzes és szivaros pasasok uralkodtak.
A telefon állandóan csengett. Sürögtek
forogtak, s lelkesen s hangosan folytak a viták.
Ide pottyant be jóhiszeműen és ártatlanul,
de rögtön kezelésbe vették Mayer úr emberei,
és kezdődtek a követelmények és a próbák.
A csendes filmeknek ő lett az új sztárja,
melyekben zafír kék szemével beszélt,
mert itt valóban a szónál többet ért a tét.
Néha lesütötte hosszú szempillás szemét,
Aztán ámulattal kitágult a pupillája.
Ehhez hozzá fűzött egy mosolyt mely
a rajongás és az örömről tanúskodott.
Vagy összeszűkültek szemei mint egy cirmos
doromboló macskáé, amely a kényelemnek
teljes testével és bizalmával átadta magát.
A szerepek jöttek-mentek, Az Asszony és
az Ördögtől a Titokzatos Nőig és A Csókig.
Kedvenc szereplő társa John Gilbert volt,
kibe beleszeretett és kivel összeköltözött.
Ez volt nagy szerelmének leghasznosabb bére
és a boldogság és szeretetnek legkiválóbb éve.
Aztán elkezdődött a hangos film korszaka,
melyben meg volt kívánva hogy beszéljen.
Hangja kissé mélyebb volt a szokottnál, de
sokan ezt rejtelmesnek és csábítónak vélték.
Most már világszerte rengeteg rajongói
írtak neki, és fényképét és autogramját kérték,
de mindenen kívül, Grétának visszahúzódó
volt a természete, és nem szeretett nyilvános
helyzetekben megbámulva belekeveredni.
Ismert idézete az volt hogy “hagyjatok békén!”
Azt hogy mennyire szerették a filmjeit ő nagyon
is helyeselte, de azon kívül az ő élete csak
magáé volt, melyet senkinek sem engedte
hogy bármi módon bármivel is megterhelje.
Végül is váratlanul megszakította a karrierjét,
még mielőtt az öregedés jelei mutatkoztak.
New Yorkba költözött, hol maga ízlése szerint
élt és öltözködött. Sállal leplezte az arcát és
napszemüveget hordott, és mint egy inkognitó
száműzött járta be a nagy város számtalan utcáit.
Különböző műalkotásokra költötte vagyonát, Köztük
Renoir, Rouauld, Kandinsky és Bonnard festményei.
Nyolcvannégy éves korban halt meg és a hagyatékát
több millió dollárra saccolták a műértők béresei.
Köszönettel Sárosiné Mikó Ágnesnek
E földön, melyet már az ókor bölcsei is
a siralom völgyének neveztek, minden
ember saját keresztjét ácsolja, és tudva
vagy tudatlanul, hosszú életeken át,
mint saját sorsának jeléül a messzi cél felé,
néha könnyen, néha nehezen, de állandóan
magával hordja. Mint tékozló fiú, bolyong
e földön, mely néha, mint gyengéd anya,
és néha, mint szigorú apa, bán vele, de
majdnem a végtelenségig foglya marad
e föld kápráztató és varázsos szellemének.
Míg eszménye gyönge és tudata borús, minden
kő alatt egy kígyó vagy egy skorpió rejtőzik.
Ez egy lassú, hosszú idő, mely során egy balga ember
az élet törvényeivel örökké küszködik.
Egyenlően ismeri meg az élvezetet és a fájdalmat,
és emberi hajlama állandóan csak a földnek
mulandó mámora felé tereli. Fájdalom vagy
élvezet, minden érzés olyan, mint egy iskola,
de végül az emberi eszmében megszületik
a gondolkodás tétova szava. Idővel mindenkinek
tudás a célja, és a tudással együtt csírázni kezd
az akarata. A tudás hatalom, de könnyen félrevezet,
mert a hatalomra vágyás egyik legnagyobb veszélye.
Ennek viszont a büszkeség és zsarnokság az
ikertestvére. Egyetlen orvosság erre a jóakarat
és az alázatosság. Ez mind részese a földi
hatalomnak, akár mint erény, akár mint vétek.
Csak egyben vagyok biztos, hogy minden változik,
de az embernek saját elhatározása a megváltozás.
Tudása által állandóan választással áll szemben.
Útja sokáig előre vezetett, mert ez a fejlődésnek
ősi törvénye, de mikor végre betelik a pohár, az út
kétfelé szakad, és vagy balra vagy jobbra vezet.
Balra a zsarnok megy, jobbra, ki tiszta szívvel szeret.
Végül megérik az idő, mikor a földnek zarándoka
hátat fordít a gonosznak, és feladja a hosszú harcot
nemesebb tudatával felvértezve. Krisztus felé fordul szeretettel
telt lélekkel, és az Atya szőlőskertjében dolgozik.
Mióta az élet vizéből ivott, már többé nem szomjazik,
hanem éberen és szeretettel végzi önzetlen feladatát.
Hosszú s nehéz zarándoklása után földi élete
útjának végére érve, önként feszíti keresztre önmagát,
mert végre lemondott mindenről, ami mulandó és földi.
Most már bátran száll szembe a halállal, melyet nem
veszteségnek, hanem végső győzelemnek tekint.
Amint lenéz a keresztről, szemei könnyekkel telnek,
de nem önmagát siratja, hanem a gyarló emberiséget,
és minden könnycsepp olyan, mint egy fohász.
Most már élete teljesen Isten kezében van. Kileheli
lelkét, és ezáltal legyőzi a halált. Teste élettelen
a kereszten, de ő már halhatatlan. S íme, születik
Istennek egy új leánya vagy fia -
s mint Krisztus példája mutatta -,
minden megfeszítésnek feltámadás a díja.
E földön, melyet már az ókor bölcsei is
a siralom völgyének neveztek, minden
ember saját keresztjét ácsolja, és tudva
vagy tudatlanul, hosszú életeken át,
mint saját sorsának jeléül a messzi cél felé,
néha könnyen, néha nehezen, de állandóan
magával hordja. Mint tékozló fiú, bolyong
e földön, mely néha, mint gyengéd anya,
és néha, mint szigorú apa, bán vele, de
majdnem a végtelenségig foglya marad
e föld kápráztató és varázsos szellemének.
Míg eszménye gyönge és tudata borús, minden
kő alatt egy kígyó vagy egy skorpió rejtőzik.
Ez egy lassú, hosszú idő, mely során egy balga ember
az élet törvényeivel örökké küszködik.
Egyenlően ismeri meg az élvezetet és a fájdalmat,
és emberi hajlama állandóan csak a földnek
mulandó mámora felé tereli. Fájdalom vagy
élvezet, minden érzés olyan, mint egy iskola,
de végül az emberi eszmében megszületik
a gondolkodás tétova szava. Idővel mindenkinek
tudás a célja, és a tudással együtt csírázni kezd
az akarata. A tudás hatalom, de könnyen félrevezet,
mert a hatalomra vágyás egyik legnagyobb veszélye.
Ennek viszont a büszkeség és zsarnokság az
ikertestvére. Egyetlen orvosság erre a jóakarat
és az alázatosság. Ez mind részese a földi
hatalomnak, akár mint erény, akár mint vétek.
Csak egyben vagyok biztos, hogy minden változik,
de az embernek saját elhatározása a megváltozás.
Tudása által állandóan választással áll szemben.
Útja sokáig előre vezetett, mert ez a fejlődésnek
ősi törvénye, de mikor végre betelik a pohár, az út
kétfelé szakad, és vagy balra vagy jobbra vezet.
Balra a zsarnok megy, jobbra, ki tiszta szívvel szeret.
Végül megérik az idő, mikor a földnek zarándoka
hátat fordít a gonosznak, és feladja a hosszú harcot
nemesebb tudatával felvértezve. Krisztus felé fordul szeretettel
telt lélekkel, és az Atya szőlőskertjében dolgozik.
Mióta az élet vizéből ivott, már többé nem szomjazik,
hanem éberen és szeretettel végzi önzetlen feladatát.
Hosszú s nehéz zarándoklása után földi élete
útjának végére érve, önként feszíti keresztre önmagát,
mert végre lemondott mindenről, ami mulandó és földi.
Most már bátran száll szembe a halállal, melyet nem
veszteségnek, hanem végső győzelemnek tekint.
Amint lenéz a keresztről, szemei könnyekkel telnek,
de nem önmagát siratja, hanem a gyarló emberiséget,
és minden könnycsepp olyan, mint egy fohász.
Most már élete teljesen Isten kezében van. Kileheli
lelkét, és ezáltal legyőzi a halált. Teste élettelen
a kereszten, de ő már halhatatlan. S íme, születik
Istennek egy új leánya vagy fia -
s mint Krisztus példája mutatta -,
minden megfeszítésnek feltámadás a díja.
Szokva volt a királyi udvar élvezeteihez,
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!
Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!
Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!
* * *
Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.
A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.
Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.
Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.
* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.
Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.
Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.
Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.
Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.
Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?
Tizenhat éves voltam mint néztem
hogy apám magyar könyveit dédelgeti.
Én már akkor tépődtem magyarságom
és új hazám szokásai és értékei között.
mert saját egyéniségem meg kellett védeni.
Apám megjegyezte hogy már nem is
vagyok e családnak része, hanem csak
úgy viselkedek mint egy udvarias vendég.
Magyarnak lenni külföldön nekem nem volt elég,
mert buzdítva hívott egy egész új nemzedék.
Céljaim már különböztek a szokottnál
és arra törekedtem hogy itt az idegenben
minél hamarabb beilleszkedjek.
Más lett a felfogásom, nézetem,
de magyarságom mégsem feledtem.
Politikám, ízlésem, szeszélyeim sokat változtak,
de még húsz évvel szüleim halála után
még mindig csak kutatok és keresek,
és messze szűlőföldemtől búsan, komoran,
és egymagamban, idegen vizeken evezek.
hogy apám magyar könyveit dédelgeti.
Én már akkor tépődtem magyarságom
és új hazám szokásai és értékei között.
mert saját egyéniségem meg kellett védeni.
Apám megjegyezte hogy már nem is
vagyok e családnak része, hanem csak
úgy viselkedek mint egy udvarias vendég.
Magyarnak lenni külföldön nekem nem volt elég,
mert buzdítva hívott egy egész új nemzedék.
Céljaim már különböztek a szokottnál
és arra törekedtem hogy itt az idegenben
minél hamarabb beilleszkedjek.
Más lett a felfogásom, nézetem,
de magyarságom mégsem feledtem.
Politikám, ízlésem, szeszélyeim sokat változtak,
de még húsz évvel szüleim halála után
még mindig csak kutatok és keresek,
és messze szűlőföldemtől búsan, komoran,
és egymagamban, idegen vizeken evezek.
