Kosztolányi Dezső

(1885-1936)

Kosztolányi Dezső 1885 márciusában született a mai Szerbiában található Szabadkán, értelmiségi család gyermekeként. A költészet mellett, kitűnő újságíró, kritikus műfordító és esszéista is volt egyben. Unokatestvére Csáth Géza író volt. Gimnáziumi éveit Szabadkán kezdte, magyar tanárával való konfliktusa miatt azonban a helyi gimnáziumból elküldték, és végül Szegeden érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1903-ban Budapesten kezdte el, magyar-német szakra járt. Az egyetemi évek alatt került jó barátságba a korszak másik két nagy magyar írójával Babits Mihállyal és Juhász Gyulával. A pesti egyetemet otthagyva 1904-ben már a bécsi egyetemen próbált szerencsét, végül azonban ezt is otthagyta és 1905-ben hazatért Pestre, majd újságíró lett. Cikkei jelentek meg a Bácskai Hírlapban, a Szeged Vidékében és a Budapesti Naplóban is. Első verses kötete a Négy fal között 1907-ben jelent meg. Szinte mindenki elismerően szólt költészetéről, egyedül Ady bírálta őt. Ezzel kezdetét vette a közöttük életük végéig tartó vita egymás költészetéről. Ady Kosztolányit irodalmi írónak nevezte el, aki nem élettörténeteket versel, hanem irodalmi témákat. Kosztolányi viszont Ady költészetét nem tartotta elég modernnek, ezért nevezete el őt a régmúlt, azaz a 19. század költőjének. Kosztolányi 1913-ban nősült meg, nemsokára megszületett fia Koszotlányi Ádám is. A második világháború végén támogatta a Tanácsköztársaság baloldali politikáját, később azonban kiábrándult belőle, és inkább a Horthy féle jobboldal pártját fogta. Ez miatt mindkét oldalról élesen támadták. 1933-ban rákos betegséget diagnosztizáltak nála, mindenféle gyógymódot kipróbált, még Svédországba is elutazott az akkor újdonságnak számító kemoterápiás kezelésre. Igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult, a rák lassan felőrölte szervezetét, 1936 novemberében hunyt el Budapesten.

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltünődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

Egy barátomnak
A mi kedélyünk rég kihamvadt,
fagyos, hideg az ünnepünk,
lelkünkre hull a téli harmat.

Jeges vidékre tévedünk,
és álmodunk dicsőbb valórul,
s a fergeteg táncol velünk.

Agyunkba duzzadozva tódul
sok új, hatalmas gondolat,
de a fánkról kopott dió hull.

A gyertyalángunk ellohad,
füstölve pattan rajt a szikra,
s kékes, kialvó lángot ad.

S rásüt vonagló arcainkra.

Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve...
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

Ó el ne ítéld azt, ki élte végén
sötét szemekkel, búsan áll eléd,
és tétovázó kézzel eltakarja
ledőlt világát, hitvány szégyenét.

Az ő szívében is volt fényes oltár,
mely egykoron szent lánggal volt tele:
nézz a szemébe mélyen, résztvevően,
s a hűlt hamun együtt zokogj vele!

De hogyha lelsz olyat, ki csak hivalgott,
kinek világa meddő volt s kopár,
ki sose küzdött és sosem bukott el,
kié sosem volt az ürömpohár,

ki a szemét nem is gyújtotta lángra,
s nem látta hunyni hűlt zsarátnokát:
nézz jéghideg tekintettel szemébe,
emeld fel a főd - büszkén menj tovább!

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.