Kölcsey Ferenc

(1790-1838)

Kölcsey Ferenc 1790-ben született a mai Romániában található Sződemeteren jómódú nemesi család gyermekeként. Egész fiatal volt amikor szülei meghaltak, a debreceni református iskolában tanult 14 éven keresztül egészen 1809-ig. Ideje nagy részét már fiatal korában az irodalomnak szentelte, szívesen olvasott, és több nyelven megtanult beszélni. Jó barátságot kötött Kazinczy Ferenccel. Bár a tanári és ügyvédi pályára is hívták, ő ezekről lemondva inkább az irodalomnak élt. 1815-ben Szatmárcsekére költözött, és itt a költészet mellett birtokán gazdálkodott. 1823-ban írta híres művét a Himnuszt, amely Magyarország nemzeti himnusza lett, és Erkel Ferenc zenésítette meg Kölcsey halála után 1844-ben. 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett. 1832-ben Szatmár megye főjegyzője lett, majd országgyűlési képviselővé választották. 1836-ban a Kisfaludy Társaság alapító tagja lett. 1838-ban, mindössze 48 éves korában egy megfázás után, feltehetőleg tüdőgyulladás következtében halt meg szatmárcsekei otthonában.

Minden virágát életemnek,
Melyet még sorsom nyújtogat,
Vidám vagy gyászló szín alatt,
Örömimnek vagy keservemnek,
Barátság s Szerelem,
Tinéktek szentelem.

Minden virágát életemnek
Vígan fűzöm hajam körűl,
Az ég borong és felderűl,
S tavasszal új rózsák teremnek,
Barátság s Szerelem
Míg ti laktok velem.

Minden virágát életemnek
Hervasztja sírom egykoron,
S túl földi kényen s bánaton
Ott szent nyugalmát enyhelyemnek
Barátság s Szerelem
Karjaitokban lelem.

Jön búsan az éjjel, orcája borong,
Hűsen lebeg a nyúgoti szellet,
A fülmile csattog, a lyányka bolyong
Susogó bokrai mellett.
Ó merre leányka? homályos az ég,
Nézd, csak maga fénylik csillaga még
Tisztán a szerelemnek.

Fenn ha a szerelemnek csillaga még,
E lészen a lyányka vezére,
S bár légyen örökre homályos az ég,
Nem száll remegés kebelére.
A fülmile csattog, az estveli szél
Szárnyain lebeg és zúg a falevél,
S ébred tüze képzeletemnek.

Búsabb lesz az éjjel, orcája borong,
Hűsebb a nyúgoti szellet,
A fülmile csattog, a lyányka bolyong
Susogó bokrai mellett.
Ó lyányka! sötétbe borúlt a határ,
Nézz széllyel, az égen csillaga már
Elhúny a szerelemnek.

Hagyd légyen örökre sötét a határ,
Nem remeg a lyány kebelében,
S húny a szerelemnek csillaga bár,
Felserken az hajnal ölében.
A fülmile csattog, az estveli szél
Szárnyain lebeg és zúg a falevél,
S lángol tüze képzeletemnek.