Kazinczy Ferenc

(1759-1831)

Kazinczy Ferenc költő, író, a magyar nyelvújítás kiemelkedő alakja 1759 októberében született a mai Romániában található Érsemjén községben. Kazinczy régi nemesi családból származott, a sárospataki kollégium elvégzése után jogot tanult. Németül, latinul és franciául is kiválóan beszélt. Kassán, majd Eperjesen folytatott ügyvédi gyakorlatot, később jegyző lett, majd Abaúj megyei táblabíró. Az akkori főjegyzővel folytatott vitája után felmondott, és mint tanfelügyelő vállalt munkát. II. József császár rendelkezésének megfelelően közel 200 iskola felállításában működött közre, amire nagyon büszke volt. 1791-ben vesztette el állását, állítólag azért mert nem volt római katolikus vallású. Ezután Bécsbe ment, hogy a királlyal találkozzon, de nem járt szerencsével, bár József főherceg fogadta, kérése nem talált meghallgatásra. Ekkor ismerkedett meg Hajnóczy József királyi tanácsossal, akivel jó barátságot kötötött, hatására találkozott a magyar jakobinus mozgalom tagjaival. Később ez miatt belekeveredett a Martinovics féle összeesküvésbe. 1794-ben tartóztatták le, közel 7 évig volt börtönben, csak 1801 júniusában engedték ki. Széphalomra költözött családi birtokára, megházasodott, feleségül vette Török Zsófiát, gróf Török Lajos leányát. Hamarosan gyerekeik születtek, egészsége azonban a börtönévek miatt megrendült, anyagi problémákkal küszködött. Édesanyja halála után testvéreivel történt osztozkodás során gyenge minőségű földeket kapott. Később felesége apja halála után sógorával pereskedett, bár a bíróság neki adott igazat, a bírósági határozatot nem tudta érvényre juttatni, így családja nem részesült az örökségből. Szívügye volt a nyelvújítás, az 1820-as évekre Széphalom lett a magyar irodalom központja. 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották. Anyagi helyzete továbbra is kilátástalan volt, csak a sátoraljaújhelyi levéltárban kapott állást, ahol iratokat rendezett. 1831 augusztusában hunyt el Széphalmon, az országszerte pusztító kolerajárvány következtében.

A szép kikelet
Üzi a telet,
S zúzos förgetegét,
Bolyongó fellegét,
Lágy lehelleti
Messze kergeti.

Amit szemem lát
Hosszas bánatját
Szeleknek ereszti,
Víg kedvét éleszti,
S újult színre kél,
Hogy elmúlt a tél.

Még a madarkák
Félénkek s némák.
De majd nemsokára,
A tavasz szavára,
Előállanak,
S dalt indítanak.

Ah, a szép Cenci
Ide jő ma ki.
Ha a zöld ligetet
Az elkeseredett
Bús fülemile
Jajjal tölti be.

Oh vajha akkor
Valamely bokor
Mellé rejtezhetném,
S kényemre nézhetném,
Szép tekinteti
Mint kedvelteti:

S ha a pajkos szél
Lopva neki kél,
S sebes repületi
Leplét félreveti,
Szemérmes szemmel
Miként pirúl el.

Oh szép kikelet!
Verd el a telet,
S ha Cenci ide jő:
Olvadni késztető
Leheleteddel
Szívét lágyítsd el.

1787

Kékellő violák illatozási közt
Szűle egy gyenge leány engemet ott, hol a
Szirt forrása magasról
Tajtékozva szökell alá,

S lágy keblébe fogott, s kisdede homlokát
Elhintette tüzes csókjaival, s Te, mond -
Serdülj, s amiket itt látsz,
Zengd majd lantom idegjein.

Így szólván elhagyott. Hirtelen egy galamb
Lebbent nyögve felém, s elfödöze a tavasz
Ifjú lombjai közzé,
S mézzel tömte meg ajkamat.

Nőttem, s amit az ér szélein, ott, hol az,
Aggott tölgyek alatt görbe futást veszen,
Amit szirtpatakomnak
Vad zajgásiban hallanom

Engedtek kegyesen szent jelenéseim,
Már-már zengi dalom; honnomat egykor, és
Lelkes nagy fiait; most
Még csak gyönge szerelmeket,

És a lyányka szemét, aki remegve fut
Lobbant lángom elől kertje homályiba,
S ott, a csintalan! önkényt
Hull keblembe, de fut megint.

1787

Mint a szerelmes járja szép párjával
Menüetje keccsel teljes lépteit,
S ígézi a szála torlott rendeit
Enyelgő vissza- s vissza-fordultával:

Honnom Ausonia narancsgallyával
Körűlölelve főm szép fürtjeit,
Úgy járom én kobzom lejtéseit,
Két négyét összefűzve két hármával.

Gerézd övedzi mostan homlokom;
Ott, hol Tokaj nyújt nektárt istenének,
Víg szárnyokon kél a nem-hallott ének.

E szép vidék lőn kedves birtokom;
Egy új Tibull itt megdicsőjtett engem,
S én őtet és hölgyét örökre zengem.