József Attila

(1905-1937)

József Attila a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, 1905-ben született Budapesten szegény családban. A család hatodik gyermekeként jött világra, három testvére azonban még születéskor meghalt. Két nővérével egészen fiatalok voltak, amikor apjuk úgy döntött, hogy kivándorol amerikába, végül csak Romániáig jutott, ők azonban soha nem látták viszont. A család nélkülözése miatt édesanyja három évre őt és fiatalabb nővérét nevelőszülőkhöz adta, ezt az érzékeny lelkü költő nagyon nehezen viselte. Édesanyja később visszavette őket, de korán fizikai munkát volt kénytelen vállalni. 1914-ben Jolán nővérével összeveszett, emiatt kísérelt meg előszőr öngyilkosságot, ám az szerencsére sikeretelen volt. Még ebben az évben édesanyja súlyos beteg lett, és hosszú betegség után hunyt el 1919-ben. Meghatározó gyermekkori élménye volt, amikor Abbáziában a mai Opatijában tölthetett néhány hetet 1918 nyarán. Édesanyja halála után nővére, aki feleségül ment Makai Ödön ügyvédhez vette magához őt és hugát. Ő lett József Attila gyámja, a költőt iskolába iratták, a makói gimnázium tanulója lett. Mindössze 17 éves volt, amikor első verses kötete megjelent Juhász Gyula segítségével. 1924-ben folytatta tanulmányait a szegedi egyetem magyar-francia szakán, de onnan Tiszta szívvel című verse miatt eltanácsolták. 1925-ben kiment tanulni a bécsi egyetemre, onnan 1927-ben tért haza, bár már ismert költő volt, állandó munka híján azonban ismét nélkülöznie kellett. Ezekben az években kötött jó barátságot Illyés Gyulával. 1930-ban tagja lesz az akkor illegálisan működő Kommunista Pártnak. Több szerelmi csalódás is éri, ami a rossz lelkiállapotú költőt még jobban megviseli. A kommunista mozgalomban ismerte meg feleségét Szántó Juditot, házasságuk azonban nem volt tartós, nem igazán jöttek ki egymással, felesége József Attila hűtlensége miatt öngyilkosságot is megkísérelt. Végül különköltöztek, József Attila pedig pszichiáterhez fordult egyre rosszabb lelkiállapota miatt. Skizofréniát diagnosztizáltak nála, a mai szakemberek azonban ezt vitatják, szerintük inkább borderline személyiségzavarban szenvedett. Sorra jelennek meg versei, 1936-ban a Szép szó című folyóirat szerkesztője lesz, ekkor jelenik meg utolsó verses kötete Nagyon Fáj címmel. Egy gyógypedagógus Kozmutza Flóra irán érzett beteljesületlen szerelme miatt egészségi állapota még inkább megromlott, ezért nővéréhez költözött Balatonszárszóra, itt egy vonat elé feküdve követett el öngyilkosságot 1937. decemberében. Népszerűsége igazából halála után emelkedett magasra, később posztumusz Kossuth és Baumgarten díjban részesült.

Készítette: www.versek.eu

1

Langy, permeteg eső szemerkél,
új búza pelyhe ütközik.
Kéményre gólya s a levert tél
jeges csucsokra költözik.
Zöld robbanásokkal kitört
a kikeleti víg erőszak.
Asztalos műhelye előtt
remény legyint meg, friss fenyőszag

Mit ír a hírlap? Dúl a banda
Spanyolhonban és fosztogat;
Kínában elűzi egy bamba
tábornok a parasztokat
kis telkükről. Had fenyeget,
vérben áznak a tiszta vásznak.
Kínozzák a szegényeket.
Hadi uszítók hadonásznak.

Boldog vagyok: gyermek a lelkem;
Flóra szeret. S lám, álnokul,
meztelen, szép szerelmünk ellen
tankkal, vasakkal fölvonul
az ember alja. Megriaszt
a buzgóság e söpredékben.
S csak magunkból nyerek vigaszt,
erőt az élet érdekében.

2

Zsoldos a férfi, a nő szajha,
szivüket el nem érhetem.
Gonoszságuk is föl van fujva,
mégis féltem az életem.
Hisz nincs egyebem e kivül.
Számol ezzel a gondos elme.
A megbántott Föld ha kihül,
ég Flórám és szivem szerelme.

Mert mi teremtünk szép, okos lányt
és bátor, értelmes fiút,
ki őriz belőlünk egy foszlányt,
mint nap fényéből a Tejút, -
és ha csak pislog már a Nap,
sarjaink bízóan csacsogva
jó gépen tovább szállanak
a művelhető csillagokba.

Apáink mindig robotoltak,
Hogy lenne enni kevés kenyerünk,
Bús kedvvel, daccal, de dologban voltak,
Az isten se törődött velünk.

De fölnőttünk már valahára,
Kik nem tudjuk, mi az vígan élni,
És mostan vashittel, jó bátorsággal
Sorsunk akarjuk fölcserélni.

Tudjuk, apánkkal gyávák voltunk,
Nem volt jogunk se, csak igazságunk.
Most nincs, ki megállat az élet-úton,
De, ha akad, nyakára hágunk.

Mi vagyunk az Élet fiai,
A küzdelemre fölkent daliák,
Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor
Alattunk ez a régi világ!

Ne hadd el magad, öregem,
bőröd ne bízd kereskedőre,
ki elád felhőt az egen
s a földön telket vesz belőle.
Inkább segít a kutya szőre
a teríthető betegen,
semhogy magát miértünk törje,
aki sorsunktól idegen.

Magának rág mind, aki rág,
a fogacskák azért fogannak.
S mert éhes rongy vagy, a fogát
elkoldulhatod-e a kannak?
Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők meg almafák?

Hihetsz-e? Szagos kis dorong
édes szivarja s míg mi morgunk,
ő langyos vízben ül s borong,
hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!
Ha pincéjébe szenet hordunk,
egy pakli "balkánt" is kibont!
Szivére veszi terhünk, gondunk.
Vállára venni nem bolond...

Bús jószág, ne vetéld magad!
Együtt vágunk a jeges télnek.
A jégből csak lucsok fakad,
de hű társ - éhezők kísérnek.
S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
hogy lábunk cipőnkbe dagad,
rajtad is mult. Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.

Avas szalonnán élt, mint az idő.
Telt-mult naponta, sárgán görbülő;
szalmát számolt, vagy nézte az eget,
a csillagokban szíve zizegett.

Tudta, nagy nap kél a hegyek mögött.
Hosszan pipált és lassan köpködött.
Ha förgeteg csapkodta, ballagott -
zúgó vízárnál ült és hallgatott.

Hát így. És most e gyűlő hajnalon
odatopog egy bokor hajadon
s dönög, donog. Hát elbosszankodott
s markos bajszába mormolt, mormogott.

- Ejh, dudorássz csak, míg a szerelem
hulló levélen hajadon pihen;
míg fürtödre a giz-gaz rátapad,
karod rángasd és ringasd derekad!

Könnyen becsípik proletár-ludak
tapadó bőröd, majd ha meglohad.
S csimbókba barnul, mint a naspolya,
két ringó melled ringló mosolya.

Fortyos fazekad gőgben szenvedő?
Megnyugszik minden csapkodó fedő.
S a tollas karalábé görcseit
a fejeden új ifjak föllelik.

No, dalolj, rózsaromboló leány!...
(Igy feledte a lángos lány után,
hogy zokszava bár vág, akár a sás -
erős a sorsunk, mint a csikarás!)

Furcsák és betegek,
Kik sebeket vetnek egymásba, hogy
Beboronálhassák.
Télen tüzek - nyáron
Források fakadnak ujjaikból.

Fáradatlanul csak
Az örök gyönyört szigonyozgatják,
Jégtömböket olvaszt
És szöllőhegyeket
Szárít ki sivatag lehelletük.

Kalászos szemükből
Kiszédült az arcok meleg magva,
Kihull az értelem
Rossz vihederéből
Bomlottpántú, meghasadt agyuknak.

Összemart szájukra
Még tétova mosolyt tetoválnak
S csókjuk, ölelésük
Zengő kerteken át
Egy bibére lopja a szerelem.

Míg a bolygó-bimbók
Meg a virágok milliárdjai
A fényt és virágport
Frissen, egészséggel
Minden társuknak széthajigálják.