József Attila

(1905-1937)

József Attila a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, 1905-ben született Budapesten szegény családban. A család hatodik gyermekeként jött világra, három testvére azonban még születéskor meghalt. Két nővérével egészen fiatalok voltak, amikor apjuk úgy döntött, hogy kivándorol amerikába, végül csak Romániáig jutott, ők azonban soha nem látták viszont. A család nélkülözése miatt édesanyja három évre őt és fiatalabb nővérét nevelőszülőkhöz adta, ezt az érzékeny lelkü költő nagyon nehezen viselte. Édesanyja később visszavette őket, de korán fizikai munkát volt kénytelen vállalni. 1914-ben Jolán nővérével összeveszett, emiatt kísérelt meg előszőr öngyilkosságot, ám az szerencsére sikeretelen volt. Még ebben az évben édesanyja súlyos beteg lett, és hosszú betegség után hunyt el 1919-ben. Meghatározó gyermekkori élménye volt, amikor Abbáziában a mai Opatijában tölthetett néhány hetet 1918 nyarán. Édesanyja halála után nővére, aki feleségül ment Makai Ödön ügyvédhez vette magához őt és hugát. Ő lett József Attila gyámja, a költőt iskolába iratták, a makói gimnázium tanulója lett. Mindössze 17 éves volt, amikor első verses kötete megjelent Juhász Gyula segítségével. 1924-ben folytatta tanulmányait a szegedi egyetem magyar-francia szakán, de onnan Tiszta szívvel című verse miatt eltanácsolták. 1925-ben kiment tanulni a bécsi egyetemre, onnan 1927-ben tért haza, bár már ismert költő volt, állandó munka híján azonban ismét nélkülöznie kellett. Ezekben az években kötött jó barátságot Illyés Gyulával. 1930-ban tagja lesz az akkor illegálisan működő Kommunista Pártnak. Több szerelmi csalódás is éri, ami a rossz lelkiállapotú költőt még jobban megviseli. A kommunista mozgalomban ismerte meg feleségét Szántó Juditot, házasságuk azonban nem volt tartós, nem igazán jöttek ki egymással, felesége József Attila hűtlensége miatt öngyilkosságot is megkísérelt. Végül különköltöztek, József Attila pedig pszichiáterhez fordult egyre rosszabb lelkiállapota miatt. Skizofréniát diagnosztizáltak nála, a mai szakemberek azonban ezt vitatják, szerintük inkább borderline személyiségzavarban szenvedett. Sorra jelennek meg versei, 1936-ban a Szép szó című folyóirat szerkesztője lesz, ekkor jelenik meg utolsó verses kötete Nagyon Fáj címmel. Egy gyógypedagógus Kozmutza Flóra irán érzett beteljesületlen szerelme miatt egészségi állapota még inkább megromlott, ezért nővéréhez költözött Balatonszárszóra, itt egy vonat elé feküdve követett el öngyilkosságot 1937. decemberében. Népszerűsége igazából halála után emelkedett magasra, később posztumusz Kossuth és Baumgarten díjban részesült.

Készítette: www.versek.eu

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Tenyerembe tettem a lelkem,
Nézd, milyen szép százlátó üveg
De ő gyémántokat szedett elő
Mert ő az embert sose érti meg

Nagy szívemből a keserűség torka
Haló tüdőbetegként fölhörög:
No, valaki itt szép rakásra hordta
A szenvedést - s ez élet? és örök?

Igen, csak menni s üreges sebünket
Kitátva hagyni, lepje csak a por
S Istent keresni: Nagy Bírót, ki büntet
S bús keresőt ki anyaként apol

S az égre fölhörögni, nem találván,
És szitkozódni - hátha észre vesz
S tovább loholni elrugottan, árván,
Mert Ismeretlenünknek tetszik ez!

Bajnok-futók roppant, őrült arénán,
Hol mindenképp csak vesztes lehetünk
S Cézárunkhoz még esdekelni bénán,
Mert intésétől függ az életünk!

Éhessen bőgni és amit ha bántott,
Nem bántott így a Mammon ökle sem:
Rossz mellünk verve sírni miatyánkot,
Amíg mosolyg az Úr csak csendesen.

Ó szörnyü Úr, kit ember sohse látott,
Nem görnyedek már több litániát,
Robbanjon össze százezer világod,
Nem lesz itt úgyse boldogabb világ!

Mint hajnal börtön ablakára,
Ugy jössz komor, bus életembe.
Mint hajnal börtön ablakára,

Ki nagy kedvvel jön, vígan zengve,
Rigók harsannak torkából ki
S a vén, öreg Föld lelkesedve,

Bokrétásan borúl bókolni
A friss, csöpp harmat-láb elébe.
S ő menyasszonyként csókol holmi

Hitvány gazt is - jaj - bő a fénye.
A rabnak mégis bekacag csak
S tovább suhan a messzeségbe.

És szívemet, szívét a rabnak
Letaglózza a keserűség:
Nem várta senki úgy a Napnak

Nagy, kacagásos élet-hűsét,
Nem vár úgy céda szeretőre
Az elrugott, jó, balga hűség -

S csak bekacagott: hadd gyötörje
Útált vágyával Éjfél-asszony,
Csak másszon nyögve körbe, körbe,

Minden téglát megtapogasson
S kacajom ujra sírva várja!

S én várlak, várlak, sírva várlak -
Hajnalt a börtön ablakára.

Homály borult az erdőre,
A csend susog ki belőle.
Denevér száll, szól a kuvik,
Lassan a hold előbuvik.

Idő múlik, felhők jőnek,
Egyenesen az erdőnek.
Ott megállnak, némán várnak:
Áldást adnak a határnak.

Majd legyőzi őket a hold:
Tolvaj éjbe fénykévét told.
De lassanként sápad fénye:
Futtatja a nap fölénye.

Tülköl a gyár, szól a madár:
"Talpon legyen mindenki már!"
Hol van az éj? A multé lett:
Ujra itt van, él az élet.