József Attila

(1905-1937)

József Attila a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, 1905-ben született Budapesten szegény családban. A család hatodik gyermekeként jött világra, három testvére azonban még születéskor meghalt. Két nővérével egészen fiatalok voltak, amikor apjuk úgy döntött, hogy kivándorol amerikába, végül csak Romániáig jutott, ők azonban soha nem látták viszont. A család nélkülözése miatt édesanyja három évre őt és fiatalabb nővérét nevelőszülőkhöz adta, ezt az érzékeny lelkü költő nagyon nehezen viselte. Édesanyja később visszavette őket, de korán fizikai munkát volt kénytelen vállalni. 1914-ben Jolán nővérével összeveszett, emiatt kísérelt meg előszőr öngyilkosságot, ám az szerencsére sikeretelen volt. Még ebben az évben édesanyja súlyos beteg lett, és hosszú betegség után hunyt el 1919-ben. Meghatározó gyermekkori élménye volt, amikor Abbáziában a mai Opatijában tölthetett néhány hetet 1918 nyarán. Édesanyja halála után nővére, aki feleségül ment Makai Ödön ügyvédhez vette magához őt és hugát. Ő lett József Attila gyámja, a költőt iskolába iratták, a makói gimnázium tanulója lett. Mindössze 17 éves volt, amikor első verses kötete megjelent Juhász Gyula segítségével. 1924-ben folytatta tanulmányait a szegedi egyetem magyar-francia szakán, de onnan Tiszta szívvel című verse miatt eltanácsolták. 1925-ben kiment tanulni a bécsi egyetemre, onnan 1927-ben tért haza, bár már ismert költő volt, állandó munka híján azonban ismét nélkülöznie kellett. Ezekben az években kötött jó barátságot Illyés Gyulával. 1930-ban tagja lesz az akkor illegálisan működő Kommunista Pártnak. Több szerelmi csalódás is éri, ami a rossz lelkiállapotú költőt még jobban megviseli. A kommunista mozgalomban ismerte meg feleségét Szántó Juditot, házasságuk azonban nem volt tartós, nem igazán jöttek ki egymással, felesége József Attila hűtlensége miatt öngyilkosságot is megkísérelt. Végül különköltöztek, József Attila pedig pszichiáterhez fordult egyre rosszabb lelkiállapota miatt. Skizofréniát diagnosztizáltak nála, a mai szakemberek azonban ezt vitatják, szerintük inkább borderline személyiségzavarban szenvedett. Sorra jelennek meg versei, 1936-ban a Szép szó című folyóirat szerkesztője lesz, ekkor jelenik meg utolsó verses kötete Nagyon Fáj címmel. Egy gyógypedagógus Kozmutza Flóra irán érzett beteljesületlen szerelme miatt egészségi állapota még inkább megromlott, ezért nővéréhez költözött Balatonszárszóra, itt egy vonat elé feküdve követett el öngyilkosságot 1937. decemberében. Népszerűsége igazából halála után emelkedett magasra, később posztumusz Kossuth és Baumgarten díjban részesült.

Készítette: www.versek.eu

Szőke hajam már kibontom a szélnek
De arcomat mosolyba takarom
A hiába várt csókok igazát
Elbocsátja az asszony-hatalom.

Rózsákból rakni mindig-égő máglyát
Jól csókos tűzimádó tudna csak
Hát elbocsátlak csókos csóktalan,
Már lángot hívőbb kezek gyujtsanak.

Megosztozunk most iker életünkön
Tiéd a vágy, enyém a szerelem
S kihullsz belőlem, mint az üstökös,
De emlékcsillag száz marad velem.

A szív érez, a szem kutat,
Szép lány szerelméhez utat.
A szív dobog, a szív sóhajt
Ha a lány távol nincsen,
A szem ellesi az óhajt:
-Mit kívánsz édes kincsem?

Ha eltűnik a szerelem,
A szív kérdi: - Mi lesz velem?
Önző szív! magára gondol
S csakhamar életre kel.
S nem gyötrődik semmi gondtól,
Hisz gond nélkül válik el.

A szem, ha nincs vis-a-vis-ja,
Rejtett kincsét előhíjja,
S mosogatja gyötört lényét,
De ez már mit sem segít,
Vissza nem kapja a fényét,
Ha elsírta könnyeit.

Összetört szívem bús kesergője
Csókot kért tőled, néma halott,
Szunnyadsz te régen, nem hallsz felőle,
Boldogan virulsz, ahol vagy, ott.

Oh! ha leszállnál a magas égből
S lelkem akarnád vídítani,
Könnyem, mely most hull sűrűn szememből,
Nem volna tovább mért ontani.

Vagy ragadjál ki, hő szerelmeddel
Földi posványság csápjaibul,
Várlak epedve, kedvesem! jöjj el!
Szánd meg a könnyem, mely egyre hull.

Összetört szívem bús kesergője
Csókot kér tőled, néma halott.
Nem szeretsz már te, nem hallsz felőle,
Nem kellesz nékem, oh! átkozott!

Mint holt leánynak őrült szeretője,
Ki este, hogyha gyúlnak csillagok
És fényük búsan, szomorún lobog,
Mint gyertyák, melyek, hol a szemfedője

A holt leánynak sápadtan fehérlik,
Búskomoran, hallgatva állanak;
Mint jegenyék, ha már leszáll a Nap,
Sötét csucsukra hintve égi fényit,

Haldoklóként, ki utolsót lehel még,
Melyben szép lelke rejtve szétoson -
Ki este surran álmos utsoron,
Hóna alatt biborló, hímes kelmék

S belopózván félénk, nyikorgó ajtón,
Halkan könyez csöndes, fehér szobán;
Holtan hallgat csöndes, fehér leány
S künn ifju vágyak sírnak fel sohajtón.

Búját a borzalom, miként nagy, éji
Bagoly a szárcsát, úgy rebbenti meg.
De megcsókolja forrón hóhideg
Ajkát a holtnak, aztán elmetéli

Nyakát, fehér nyakát s vörös selyembe
Burkolva szép fejét, szökik haza
S habár a hús a csontokon laza
S már foszladoz, csak őrzi, őrzi egyre.

Ugy őrzi lelkem is te képedet,
A távoltól megóva, itt, szivemben.
De az nem oszlik: Bánatműteremben,
Ahol a szobrász sírva ténfereg,

Tört szobrokat szórván az éjbe szét -
Ott hallgat emléked halotti maszkja
S előtte, ami szóra nem fakasztja,
A szerelem pirosló mécse ég.

Ó messzi, messzi két szép Asszonyok!
Egy asszony s egy leány szivembe verten.
Mig értük tornáz ifju, büszke lelkem,
Vágyam közöttük gyáván kóborog.

És jaj a Végzet átkozott-konok,
Duhaj mámort csihol sötét szememben
S dús, ölelő-nagy ágyu véreremben
Értük lihegnek megváltó borok.

A lány: Ős, termő, naphajú mező,
Az Élet vár szent méhében magokra
S úgy szól szava, mint hallgatag habokra
Ha lágyan símul esti evező.

Az asszony: Város, bűnös elveszés,
Rejtelmes és meleg homály, hol bongva
Búg esteórát vágyak titka, tornya
S forró polippá ájul át a kéz.

Két tulsó part. Közöttük égtem annyit
S csókolja most is nagy szivem a Bor.
Mint szép, tünő nap bánata mikor
Fáradt folyón sötéten átaranylik.