Erdős Sándor

(1972-04-13-)

Készletellenőr

Mosonmagyaróváron született.Jelenleg Hegyeshalomban él.

Tenyerébe borította arcát a nyomor.
Bármerre is néz sok embert bajba sodort.
Látja düledező vályogviskók falait,
hallja szegény emberek keserves dalait.
Reménytelen küzdelem ró arcra ráncokat,
éhség és szomjúság von köréjük láncokat.
A kevély jólét ezen csak mulat nagyokat.
Kizárja arany kastélyából a bajokat.
Földre söpri asztaláról a maradékot,
ami mosolyra fakaszthatna néhány arcot.
Zsíros kezét saját patakjában mossa le,
a hatalom és önzés költözött a szívébe.

Elűzte az ősz a nyarat,
télig biztos itt is marad.
Gondolta, ha megérkezett
nem ereszti be a telet.

Épített is jó nagy várat,
így a tél hiába támad.
Nem veszi be az erődöt.
Jelenthet, majd a tél csődöt.

Tavaszt aztán befogadja,
együtt vigyáznak magukra.
Hiába jön, akkor a nyár,
távol tartja őt is a vár.

Készen is állt már a nagy terv,
ünnepli az ősz a sikert.
Rőtre festette a tájat,
rázott diót is, vagy százat.

Mikor a tél megérkezett,
hozott magával hideg szelet.
Megdermesztette a tájat,
porrá zúzta a kis várat.

Dugába dőlt az ősz terve.
Azóta is mondja egyre:
Nem csinálok ilyent soha,
hisz ez négyünknek otthona.

Bálba ment volna a csiga,
de nem volt pénze taxira.
Pedig csak egy órája van,
hogy elérje valahogyan.

Épp arra járt a barátja,
mondta szálljon a hátára.
Elviszi ő majd szívesen,
és el is indult lelkesen.

Csakhogy a kedves jó barát,
aki elvitte a csigát,
a teknős volt, így hát már ma
nem érnek oda a bálba.

Fogd a kezem, ha úgy érzem nehéz
az élet tüskékkel kivert útja.
Kedves szemed pillantása becéz,
ha fekszünk este egymáshoz bújva.

Ne engedd el soha, és fonjad át
ujjaiddal ujjaimat kérlek.
Így ébredjünk fel csendes hajnaltájt,
mint összeforrott szerelmes lelkek.

Patak leheli be az erdőt
homályt hozó párájával.
Bokrokra borít szürke kendőt.
Fel is öltik ők méltósággal.

Titkot hozó köd ül meg mindent,
mesealakot szül látványa.
Túl az erdőn madárka füttyent.
Köszön a nyár. Viszont látásra.