Dsida Jenő

(1907-1938)

Dsida Jenő 1907-ben született Szatmárnémetiben. Iskoláit Szatmárnémetiben, Beregszászon, majd Kolozsváron végezte. Kisgyermek volt, amikor az I. világháború zajlott, ez igen mély nyomott hagyott benne, édesapja orosz hadifogságba került, nagybátyja pedig elesett a háborúban. Ez idő tájt nélkülözniük kellett, ami megviselte az amúgyis beteges költő szervezetét. Egész életében szívproblémákkal kűzködött, tudta hogy nem fog sokáig élni, számított a halálra, ennek ellenére életvidám embernek ismerték. Költői pályája elején a nagy mesemondó Benedek Elek támogatta. 1923-tól 1927-ig a Cimbora című folyóiratban jelentek meg versei. Szülei ösztönzésére a Kolozsvári Egyetem jogi karára is beiratkozott, de az iskolát nem fejezte be. 1937-ben 5 évi ismertség után házasodott össze Imbery Melindával, élete nagy szerelmével. 1938-ban megfázott, kórházba került, ám életét nem tudták megmenteni, 1938. június 7-én hunyt el. Érdmes megemlítenünk 3 verses kötetét az 1928-ban megjelent Leselkedő magányt, az 1933-ban megjelent Nagycsütörtököt, és az 1938-ban megjelent Angyalok citeráján című verses kötetét.

Készítette: www.versek.eu

Elfonnyadt szerelem illata kisér
Örök hallgatás legyinti a tó fekete tükrét
Hideg szelek sodrában állok ijedt szemekkel
Virágos ágra hullott beteg csillag a lélek.

1930

A nagy esőzés elállt,
a ködpárák is fölszálltak, Úrnőm.
Az elefántok készen állnak,
amely percben akarod:
indulhatsz.
Én maradok és mindenre vigyázok:
az illatodra a szobákban,
a lábnyomaidra a tornác előtt.
Esténként elengedem a házőrző
tigriseket,
s a fojtott csendben
a vörös csillagok alatt
mindig újra hallom búcsúszavad.

A sárga lomb megreszket,
levél hull, jön a dér. -
Ó, minden, ami kedves,
elmúlik, sírba tér.

Az erdőbe a napnak
ernyedt sugara vesz.
Tán a búcsúzó nyárnak
utolsó csókja ez...

Sírni, zokogni tudnék,
érzem - valami tép.
Most, hogy bucsút kell vennünk,
felújul ez a kép:

el kell hagyjalak téged,
s tudom: meghalsz te már!
Te vagy a haló erdő,
én a bucsúzó nyár.

Szép, lankadt novemberi gally,
jó bánat tiszta, lassú míve,
kiről levált a röpke raj
s alatta hajló, száraz íve
maradt hűs, haldokló kezeknek,
magánnyal dús és koldus ág,
melyen csak emlékek rezegnek:
elvégezett szomoruság! -

miért vettelek észre ma
talán először életemben,
mint sokszor elhadart ima
szavát, amely az értelemben
tartalmat nyer és felvilágol?
Miért nincs más rajtad kivül
szememben ebből a világból,
mely elsötétül és kihül?

Felhők szaladnak. Házikónk
habfüggönyét szél lengeti,
zizegteti halk-hűvösen
az ócska könyvek lapjait.

Hűs hallgatás és hű mosoly.
Fehér ruhákba öltöztünk.
A tiszta szív derűs dalát
csobogja künt a lassu víz.

Október, csend és szerelem,
halvány, borús táj, életünk -
Mikor zengek már rólatok
el-nem-mulandó éneket?