Csík Ferenc

(1957-)

Író, költő

Csík Ferenc vagyok 3. verses könyvem jelent meg és egy hej történeti, hobbim a versírás

Szomorú szerelem

Bánattal kószálok a tarnapart peremén,
Rád gondolok a tiszta szerelem szépségén.
A végtelen kék ég felé száll szívem dobogása,
A Tűzlángjainknak se lesz már olyan lobogása.

Könnyező szemekkel parton ért a hajnal,
Küzdő szerelmünket nem vigyázta angyal.
Nem talált rám Ámor az éjszakában,
Kereslek, kutatlak, gyötrő fájdalom némaságban.

Égő szívemet elemészti a bánat,
Ezüstösen peregnek könnyeim, égnek még bennem a vágyak.
Boldog, szép idők lelkemen tovaszállnak,
Szerelmünk fuldokol a háborgó végtelen szerelmi óceánjában.

Kiszenvedte szívem - e gyönyörnek terhét,
De vissza-, visszasír felém az a sok szép emlék.
A hajnal magára tűzi bíborvörös arcát,
Eltűnünk mi is a lehulló falevelek avarján.

Lélektemető

November

Tombol a szélvihar a temetőkertek alján,
Az elmúlás csendes sírhalmán.
Szomorkodik a naplemente a letört ágak lombján,
Ledőlt kereszteken üvöltöz az orkán.

Az ősz sárgán int búcsút a nyártól,
Halott világ halkan sír az emlékek vágyától.
A csillagok békés, arany fényén,
Nyugszanak a temető végtelenség sötét mélyén.

A vándor lehajtott fejjel megáll, elméláz,
A temető körül a vihar lehalkul, sírón megáll.
Az öreg vándor ott élt a vadonban,
Ott állt a Hold fényében úszó árnyalakban.

Örök álmot kínál az őszi, novemberi est,
Gyertyák fényénél a tájat bíborra fest.
Elnémul a sírás temető alkonyi reményében.
Új nap virrad az élők ébredő szemében.

Széles, kopár vidéken élek
Lágy, fényes éjszakákon.
Szerelmes szívem érted dobog,
S varjú károg fenn a fán.

Ablakomon át beragyog a Hold fénye,
Nélküled, Kati, lelassulna az életem.
A hajnalok könnyű kínján ébredek,
S varjú károg fenn a fán.

Szívem bánatos, dérlepte jég lett,
Siralmas vágyakon gyengülnek a fények.
Búsongó tájon szeretlek téged,
S varjú károg rám a fán.

Elszánt szívem boldogságra vágyna,
Gyötrő, rossz emlékek kínoznak.
Egy este részegre itattál,
S lám, ma varjú károg rám a fán

Eltűnt a hajnalok fénye

Jő a hajnal havas esővel, széllel, faggyal,
Hideg ágyakban fetreng az élet, száll a sóhaj.
Kopott, kormos serpenyőn üresen kong a holnap,
Rozzant szekéren eltűnt egy korszak.

Szegénység öli a lelkeket, nincsen fénye,
Árnyékunkon dér, eltűnt az élet reménye.
Kunyhóinkban repedt hideg éjek,
Hull a hó vakító, fehér fénnyel, olyan szép ez az élet.

Jégcsapok ereszkednek, kályháinkban szunnyad a hamu,
Hegedűnk bús hangján kinyílik a temetőkapu.
Csontsovány testű népemnek néma a lelke,
Száll kirekesztve fel a fellegekbe.

Tarnazsadány, Hideg vég, 2020. október 30.

Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.

Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.

Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.

És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.

Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.

Tarnazsadány- Hidegvég, Északkeleti Régió