Ady Endre
(1877-1919)
Ady Endre 1877 novemberében született a mai Romániában található Érmindszenten. Sokan mint a 20. század első fele legnagyobb költőjét tisztelik benne. Ady azonban nemcsak költészetéről ismert, hanem a korabeli politikai újságírás egyik legnagyobb alakja is volt. Alapfokú iskoláját Érmindszenten végezte, majd a nagykárolyi piarista gimnázumba járt, innen került a zilahi gimnázimba, ahol leérettségizett. Szülei unszolására beiratkozott a debreceni egyetem jogi karára, tanulni azonban nem szeretett, később megfordult a pesti, és a temesvári egyetemen is, végül azonban abbahagyta a tanulást. 1899-ben ment Nagyváradra, és kezdett újságírással foglalkozni, amit nagyon megszeretett. Itt ismerte meg nagy szerelmét Diósyné Brüll Adélt, egy férjes asszonyt, aki férjével Párizsban élt, de gyakran hazalátogatott szüleihez Nagyváradra. Ekkor vette kezdetét köztük egy 9 éven át tartó kapcsolat. Ady számtalan verset írt hozzá, verseiben Lédának nevezte el őt. Adyval beutazták fél európát, és bár férje tudott kapcsolatukról, ennek ellenére nem vált el feleségétől. Később kapcsolatuk megromlott, sokat veszekedtek, és Ady 1912-ben Elbocsátó szép üzenet című verssel búcsúzott el tőle. Utána sohasem találkoztak többet. Közben Ady dolgozott a Budapesti Naplónál, és a Nyugat című folyóiratnál is. Foglalkoztatta a politika is, magát baloldali elkötelezettségünek vallotta, szembefordult az egyre kibontakozó nacionalizmussal, politikai jellegű írásai a Népszavában jelentek meg. 1913-ban ismerte meg második nagy szerelmét Dénes Zsófiát, aki menyasszonya lett, a lány édesanyja azonban megakadályozta a készülő esküvőt, így a házasság nem jött létre, azonban Ady haláláig jó barátok maradtak. 1911 óta levelezett Boncza Bertával, azaz Csinszkával, 1914-ben találkoztak előszőr, Ady ismét szerelmes lett, 1915-ben házasodtak össze. Házasságuk azonban csak 4 évig tartott, Ady-t ugyanis nagyon megviselte az I. világháború, ekkor verseket sem közölt. A Tisza gyilkosság után szélütést kapott, majd tüdögyulladást, 1919 januárjában hunyt el.
Idő 
Értékelés 
Értékelés Nem álldaltak bús bölcsőink körül
Sem bölcsek, sem rokkant királyok,
Mert nekünk senki sem örül.
Magyar életünk kezdtük tétován,
Nem láttunk hét kövér esztendőt,
De minden esztendőnk sovány.
Szorongóknak sohsem adtunk kezet,
Becsméreltük a jóltevőket
S örültünk, ha ki vétkezett.
Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt,
Valami nagy-nagy, ős tanulság,
Amely kis népeket tanít.
Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon,
De erőnk nincs a küzdelemre
S nyilaktól vérezünk agyon.
S mégis szivesen áldozunk velőt,
Mert tragikusabb és szebb sors nincs
Isten és emberek előtt.
Más fajta nép roboghat tova,
De ily szép, álmos, láncolt fajnál
Poétább faj nem élt soha.
Sem bölcsek, sem rokkant királyok,
Mert nekünk senki sem örül.
Magyar életünk kezdtük tétován,
Nem láttunk hét kövér esztendőt,
De minden esztendőnk sovány.
Szorongóknak sohsem adtunk kezet,
Becsméreltük a jóltevőket
S örültünk, ha ki vétkezett.
Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt,
Valami nagy-nagy, ős tanulság,
Amely kis népeket tanít.
Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon,
De erőnk nincs a küzdelemre
S nyilaktól vérezünk agyon.
S mégis szivesen áldozunk velőt,
Mert tragikusabb és szebb sors nincs
Isten és emberek előtt.
Más fajta nép roboghat tova,
De ily szép, álmos, láncolt fajnál
Poétább faj nem élt soha.
A Herkules-bölcsők ideje volt
S még a Sors sem aggoskodott miattunk
S mi, azóta már fölnőtt valakik,
Unalmunkban kigyókat fojtogattunk
S nem volt jelszónk a forradalom,
Csak tudtuk, hogy hős Jövőkkel jegyződtünk.
Kit itt, kit ott érlelt a Sors, a lomha,
Nagy, illetlen, magyar forradalomra.
És Páris volt hazánk helyett hazánk,
Magyar-becsmérlés fájdalmatos kéjünk.
Kerültük a dunai Ázsiát,
Hogy dühvel, mindig, csak róla beszéljünk.
Arany János volt végső lobbanás,
Süket és sötét volt a magyar lélek,
Majd harminc évet rossz álomban szunnyadt,
Míg csalt; ágált, élt a politikushad.
Köd a boulevardon s köd a sziveken,
Mély bánatok, kiket az Ősz kovácsolt,
Csilinges, kis, honi históriák,
Mögöttük a vén Hunnia, a rácsolt,
Otthon minden félszeg, vigasztalan,
Itt rámolunk egy bolond-szebb Jövőre,
Bizót nem kapva s másokért is bízván.
Akkor jött volt először Tisza István.
Otthon a csöndes, piszkos erjedés
Utálatos halál-ideje tartott,
Mikor Párisban kék, magyar acél
Masszájából formálódtak a kardok.
Kardok, később majd hazaérkezők
Lelkünkért s pro pátria, libertáte.
Együtt forrtunk ott, ki must, ki félig bor:
György úr, jogász, én s Ottokár, a piktor.
Páris akkor még nem volt csámborult,
Hunn gyülevész-had sűrü menedéke
S otthon se tudta több, mint száz magyar,
Hogy tőlük fél a petyhüdt, úri béke.
Kis, űzött, éhes, vad csapat valánk,
Kiket a Sors méltán messze-zuhantott,
De már honnról piroslottak a rózsák
S egy-kettőnkre az örökkévalóság.
Akkor nagyon Tisza-Kálmán-szagu
Volt még mindig e Bécs-vorstadti élet:
Zsidó báróság, türelmi adó,
Dzsentri, mágnás, pap és tűrő cselédek.
Kasztjából ritkán és óvatosan
Mert valaki vágyódón kinyujtózni.
Hiszen nem volt másabbul sokkal, mint most,
De rémnek hittek egy Vázsonyi Vilmost.
De hallottunk már merészségeket
S pesti Eszterek kezdtek öltözködni,
Zsidók közül támadott férfi, nő,
Ki bátrabb, szebb s több volt, mint mind a többi.
És lent, a Pest-szabásu végeken
Rejlő jelre vártak nyugtalan ifjak
S Bródy Sándornak jó hívei nőttek
S nem azért, mert szép s kellő volt a nőknek.
Szélvész-várásban telt hát az idő,
Szélvészt, asszonyt s újat várt a triászunk,
Közös nőnk volt egy fehér, távoli
S ültük vele ledéren lelki nászunk.
Zsidó leány - mondtuk -, szimbóluma
Ránk-siető, új, szép, magyar időknek.
Addig is, bár nem voltunk nagy-serények,
Éltünk álmaink sok-sok istenének.
Sok politika és sok szerelem
S kavarogjon a holt, magyar, pimasz tó,
Sok buja vers, utazás, papfalás
Volt tervem és sok, hangos, nép-riasztó
Zenebona, rivalgó ujitás:
Egy poéta-Széchenyi vágytam lenni
S mellékesen, hogy lábunk frissen szedjük,
Vészi József és Bartha Miklós együtt.
Az Ottokár bolond, nagy vásznain
Forró testű nők tobzódtak, lihegtek
S György is, bár módján, szerény-csöndesen
Zsákmányára készült asszony-szíveknek.
Páris, dicsőség, harc és szerelem
Lázát hordta mindhármunk ifjusága.
Ifjú fejünk Égnek s csodáknak szegzett,
De Ottokár volt a leghívőbb, legszebb.
S a nők közül szent híreket dobott
Felénk a lyány, kit hívok Margitának.
Ifjú szépségét növelte a tér,
Legenda, pletyka és a furcsa bánat,
Mely kijóskodott a szemeiből
S Erdős Renéet ütő vers-vágya, vére
S Párisban, hol vágy akkor annyit termett,
Távolról is kincsünk volt ez a gyermek.
Ez a fél-nő és fél-irodalom
Volt az asszony-neműeknek tetője
S Györggyel, ki dzsentris, finom, hallgatag
S Ottokárral együtt reszkettünk tőle
És vártuk akkor a nagy amazont,
Vártuk és féltünk, hogy el talál jönni.
Piktorom, kivel majdnem egy-az voltam,
Margitát vallott, sugton, félig-holtan.
És hányszor átvitáztunk éjeket,
Mert tudtuk, hogy immár hajtja a vágya
És szépsége a szépségek felé,
Az életbe, szerelembe, világba.
S hogy egyikünk sem lesz a kezdete
A kezdetek legeslegszebbikének,
De legalább kinek lesz első nője,
Vigye majd ki boldog virág-esőbe.
Együtt-bódultunk, én, György s Ottokár,
Alkonyati, szörnyű, párisi zajban.
Izgult, főtt Páris, hírek jöttenek:
Kozákéknak legkeletén nagy baj van.
S összekarolt a Nippon-babona,
Japán-rokonság éltette a gőgünk,
Vágyunk, rabságunk, szerelmünk és lázunk:
Vén Földünknek még majd mi magyarázunk.
Ekkor és éppen ekkor jött a hír,
Hogy minden mást szivünkről leszakasszon:
Párisba jött a mi menyasszonyunk,
De ki most már, jaj, igazán menyasszony.
Hogy Margita most már élni akar,
Férj lesz hamar első, nagy stációja.
Csak Ottokár maradt meg tréfás hősnek,
»Fiúk - szólt vígan -, a japánok győztek«.
És föltárultak előttünk csaták
S csaták fölött Margita fehér árnya,
Ahogy bennünket balga fiukat
Hí a harcba, magához, haza, várva
S hogy minden bennünk csak: Ő, Margita,
Menyasszonyunk, a csodás ismeretlen,
Ő, akiért minden vágyunk nyilallik:
Hungária, ha blaszfémnak is hallik.
S még a Sors sem aggoskodott miattunk
S mi, azóta már fölnőtt valakik,
Unalmunkban kigyókat fojtogattunk
S nem volt jelszónk a forradalom,
Csak tudtuk, hogy hős Jövőkkel jegyződtünk.
Kit itt, kit ott érlelt a Sors, a lomha,
Nagy, illetlen, magyar forradalomra.
És Páris volt hazánk helyett hazánk,
Magyar-becsmérlés fájdalmatos kéjünk.
Kerültük a dunai Ázsiát,
Hogy dühvel, mindig, csak róla beszéljünk.
Arany János volt végső lobbanás,
Süket és sötét volt a magyar lélek,
Majd harminc évet rossz álomban szunnyadt,
Míg csalt; ágált, élt a politikushad.
Köd a boulevardon s köd a sziveken,
Mély bánatok, kiket az Ősz kovácsolt,
Csilinges, kis, honi históriák,
Mögöttük a vén Hunnia, a rácsolt,
Otthon minden félszeg, vigasztalan,
Itt rámolunk egy bolond-szebb Jövőre,
Bizót nem kapva s másokért is bízván.
Akkor jött volt először Tisza István.
Otthon a csöndes, piszkos erjedés
Utálatos halál-ideje tartott,
Mikor Párisban kék, magyar acél
Masszájából formálódtak a kardok.
Kardok, később majd hazaérkezők
Lelkünkért s pro pátria, libertáte.
Együtt forrtunk ott, ki must, ki félig bor:
György úr, jogász, én s Ottokár, a piktor.
Páris akkor még nem volt csámborult,
Hunn gyülevész-had sűrü menedéke
S otthon se tudta több, mint száz magyar,
Hogy tőlük fél a petyhüdt, úri béke.
Kis, űzött, éhes, vad csapat valánk,
Kiket a Sors méltán messze-zuhantott,
De már honnról piroslottak a rózsák
S egy-kettőnkre az örökkévalóság.
Akkor nagyon Tisza-Kálmán-szagu
Volt még mindig e Bécs-vorstadti élet:
Zsidó báróság, türelmi adó,
Dzsentri, mágnás, pap és tűrő cselédek.
Kasztjából ritkán és óvatosan
Mert valaki vágyódón kinyujtózni.
Hiszen nem volt másabbul sokkal, mint most,
De rémnek hittek egy Vázsonyi Vilmost.
De hallottunk már merészségeket
S pesti Eszterek kezdtek öltözködni,
Zsidók közül támadott férfi, nő,
Ki bátrabb, szebb s több volt, mint mind a többi.
És lent, a Pest-szabásu végeken
Rejlő jelre vártak nyugtalan ifjak
S Bródy Sándornak jó hívei nőttek
S nem azért, mert szép s kellő volt a nőknek.
Szélvész-várásban telt hát az idő,
Szélvészt, asszonyt s újat várt a triászunk,
Közös nőnk volt egy fehér, távoli
S ültük vele ledéren lelki nászunk.
Zsidó leány - mondtuk -, szimbóluma
Ránk-siető, új, szép, magyar időknek.
Addig is, bár nem voltunk nagy-serények,
Éltünk álmaink sok-sok istenének.
Sok politika és sok szerelem
S kavarogjon a holt, magyar, pimasz tó,
Sok buja vers, utazás, papfalás
Volt tervem és sok, hangos, nép-riasztó
Zenebona, rivalgó ujitás:
Egy poéta-Széchenyi vágytam lenni
S mellékesen, hogy lábunk frissen szedjük,
Vészi József és Bartha Miklós együtt.
Az Ottokár bolond, nagy vásznain
Forró testű nők tobzódtak, lihegtek
S György is, bár módján, szerény-csöndesen
Zsákmányára készült asszony-szíveknek.
Páris, dicsőség, harc és szerelem
Lázát hordta mindhármunk ifjusága.
Ifjú fejünk Égnek s csodáknak szegzett,
De Ottokár volt a leghívőbb, legszebb.
S a nők közül szent híreket dobott
Felénk a lyány, kit hívok Margitának.
Ifjú szépségét növelte a tér,
Legenda, pletyka és a furcsa bánat,
Mely kijóskodott a szemeiből
S Erdős Renéet ütő vers-vágya, vére
S Párisban, hol vágy akkor annyit termett,
Távolról is kincsünk volt ez a gyermek.
Ez a fél-nő és fél-irodalom
Volt az asszony-neműeknek tetője
S Györggyel, ki dzsentris, finom, hallgatag
S Ottokárral együtt reszkettünk tőle
És vártuk akkor a nagy amazont,
Vártuk és féltünk, hogy el talál jönni.
Piktorom, kivel majdnem egy-az voltam,
Margitát vallott, sugton, félig-holtan.
És hányszor átvitáztunk éjeket,
Mert tudtuk, hogy immár hajtja a vágya
És szépsége a szépségek felé,
Az életbe, szerelembe, világba.
S hogy egyikünk sem lesz a kezdete
A kezdetek legeslegszebbikének,
De legalább kinek lesz első nője,
Vigye majd ki boldog virág-esőbe.
Együtt-bódultunk, én, György s Ottokár,
Alkonyati, szörnyű, párisi zajban.
Izgult, főtt Páris, hírek jöttenek:
Kozákéknak legkeletén nagy baj van.
S összekarolt a Nippon-babona,
Japán-rokonság éltette a gőgünk,
Vágyunk, rabságunk, szerelmünk és lázunk:
Vén Földünknek még majd mi magyarázunk.
Ekkor és éppen ekkor jött a hír,
Hogy minden mást szivünkről leszakasszon:
Párisba jött a mi menyasszonyunk,
De ki most már, jaj, igazán menyasszony.
Hogy Margita most már élni akar,
Férj lesz hamar első, nagy stációja.
Csak Ottokár maradt meg tréfás hősnek,
»Fiúk - szólt vígan -, a japánok győztek«.
És föltárultak előttünk csaták
S csaták fölött Margita fehér árnya,
Ahogy bennünket balga fiukat
Hí a harcba, magához, haza, várva
S hogy minden bennünk csak: Ő, Margita,
Menyasszonyunk, a csodás ismeretlen,
Ő, akiért minden vágyunk nyilallik:
Hungária, ha blaszfémnak is hallik.
Hóditották ez országot
Derék, lelkes, úri szittyák,
Jóttevői szegény népnek:
Iskolában így tanitják.
De nem így volt ezer évig,
Munkás embert ág is huzta,
Egy-két ezer úr kötötte
Millió jobbágyát guzsba.
Magyarország dús ország volt,
Van termése, kincse, vadja,
De amit a bús nép szerzett,
Víg uraság zsebre rakja.
Csak a gazdag, csak a zsarnok
Élt föl minden földi jókat.
Megláncolták, butitották
A dolgozó milliókat.
Ma már a szivek bátrabbak,
Sápadtak a gyermek-orcák,
Ha összeszakad Ég és Föld,
Mégis más lesz Magyarország.
Ez az ország mindnyájunké,
Hol bilincset urak vernek:
Háborura készüljön föl
Minden sápadt munkás-gyermek.
Van e földnek áldott Napja,
Pirosító levegője,
És ha lefogja az úr-had,
Munkával elvesszük tőle.
Föl, gyermekek, tanulásra,
Háborura, egészségre.
Ti lesztek majd e rab ország
Megváltott és boldog népe.
Derék, lelkes, úri szittyák,
Jóttevői szegény népnek:
Iskolában így tanitják.
De nem így volt ezer évig,
Munkás embert ág is huzta,
Egy-két ezer úr kötötte
Millió jobbágyát guzsba.
Magyarország dús ország volt,
Van termése, kincse, vadja,
De amit a bús nép szerzett,
Víg uraság zsebre rakja.
Csak a gazdag, csak a zsarnok
Élt föl minden földi jókat.
Megláncolták, butitották
A dolgozó milliókat.
Ma már a szivek bátrabbak,
Sápadtak a gyermek-orcák,
Ha összeszakad Ég és Föld,
Mégis más lesz Magyarország.
Ez az ország mindnyájunké,
Hol bilincset urak vernek:
Háborura készüljön föl
Minden sápadt munkás-gyermek.
Van e földnek áldott Napja,
Pirosító levegője,
És ha lefogja az úr-had,
Munkával elvesszük tőle.
Föl, gyermekek, tanulásra,
Háborura, egészségre.
Ti lesztek majd e rab ország
Megváltott és boldog népe.
Szavak, akiknek Főbusza volt Vitéz
S gazdag pillangó-szárnyakat adott,
Szavak, »szárnyatok bársonyára
Szedegessetek violaszagot,
Midőn felröpködtök Őt dicsérni.
Ő volt honjában legbujdosóbb magyar,
De fényküllőzött fél magyar eget
S elhagyhatták remények, Lillák,
E bús legény tréfált és szeretett
S dalolt, mikor már sipolt a melle.
Sohse tompult el elméje, sem szive
S bár lét-nem-léten töprengett sokat,
Kandi vérrel járt Pán nyomában
S megleste a fürdőző lyányokat
Szomjas nyáron berkes patakpartról.
Gyepedző sírján, úgy, amiként Hafiz
Sírján szűzekkel Ő tartata tort,
Zilálja csókos lyány rózsáit
S öntse víg ifju a tűz-buja bort,
Mintha Csokonai úr csak aludna.
Csókoljuk jól meg az ő ifju szivét,
Csiklandós, szép szív volt s ma is meleg
S ha bágyadás nem ült szivünkre,
Kiszállnak a finom, friss kellemek
Vitéz Mihály gyepedző sírjából.
Im, itt a kor már, melyben fölötte is
Egy hív magyarnak lantja kacag, zokog,
Itt a tapsos, föltámasztó nap,
Vitéz sírján ébredt vidám okok
Röpítnek ki bennünket a Télből.
Mint lenge párák éjjeli csillaga
Indult el Ő s, ím, kövült Nap leve
S a debreceni Nagyerdőre
Éppen úgy tűz káprázatos heve,
Mint finnyás népére Pest-Budának.
Kartács-világban élünk, bizony igaz,
De Vitéz tudta: ez lesz a világ
S ha nem sokat segít Botond-bárd,
Ma is virág és kard is a virág
S Bizánc-kaput vág be egy vitéz csók.
Mindig, vitézek nemzete volt nevünk,
De valánk búsak és szerelmesek,
Ám lelkünk nem volt Élet-járó,
Csupán tán a Halálnál kevesebb,
Miként a Vitéz Mihály úr lelke.
Kinek bú, bor, nő, gond dúsan adatott
S a mi fájásunk volt az, ami fájt,
Ébresztésünk ne fájjon néked,
Csokonai, híres Vitéz Mihály,
Mindnyájunknak atyánknál atyábbja.
Te, pátriárkák ős-deli sarja, Te,
Ki fogod mindig Lillád derekát,
Öleled e kis magyarságot,
Te örök, ó s új hunn poétaság,
Óh, ébredj, valahányszor ébresztünk.
S gazdag pillangó-szárnyakat adott,
Szavak, »szárnyatok bársonyára
Szedegessetek violaszagot,
Midőn felröpködtök Őt dicsérni.
Ő volt honjában legbujdosóbb magyar,
De fényküllőzött fél magyar eget
S elhagyhatták remények, Lillák,
E bús legény tréfált és szeretett
S dalolt, mikor már sipolt a melle.
Sohse tompult el elméje, sem szive
S bár lét-nem-léten töprengett sokat,
Kandi vérrel járt Pán nyomában
S megleste a fürdőző lyányokat
Szomjas nyáron berkes patakpartról.
Gyepedző sírján, úgy, amiként Hafiz
Sírján szűzekkel Ő tartata tort,
Zilálja csókos lyány rózsáit
S öntse víg ifju a tűz-buja bort,
Mintha Csokonai úr csak aludna.
Csókoljuk jól meg az ő ifju szivét,
Csiklandós, szép szív volt s ma is meleg
S ha bágyadás nem ült szivünkre,
Kiszállnak a finom, friss kellemek
Vitéz Mihály gyepedző sírjából.
Im, itt a kor már, melyben fölötte is
Egy hív magyarnak lantja kacag, zokog,
Itt a tapsos, föltámasztó nap,
Vitéz sírján ébredt vidám okok
Röpítnek ki bennünket a Télből.
Mint lenge párák éjjeli csillaga
Indult el Ő s, ím, kövült Nap leve
S a debreceni Nagyerdőre
Éppen úgy tűz káprázatos heve,
Mint finnyás népére Pest-Budának.
Kartács-világban élünk, bizony igaz,
De Vitéz tudta: ez lesz a világ
S ha nem sokat segít Botond-bárd,
Ma is virág és kard is a virág
S Bizánc-kaput vág be egy vitéz csók.
Mindig, vitézek nemzete volt nevünk,
De valánk búsak és szerelmesek,
Ám lelkünk nem volt Élet-járó,
Csupán tán a Halálnál kevesebb,
Miként a Vitéz Mihály úr lelke.
Kinek bú, bor, nő, gond dúsan adatott
S a mi fájásunk volt az, ami fájt,
Ébresztésünk ne fájjon néked,
Csokonai, híres Vitéz Mihály,
Mindnyájunknak atyánknál atyábbja.
Te, pátriárkák ős-deli sarja, Te,
Ki fogod mindig Lillád derekát,
Öleled e kis magyarságot,
Te örök, ó s új hunn poétaság,
Óh, ébredj, valahányszor ébresztünk.
Akit gurít, akit görget,
Mint egy lovatlan Szent Györgyet
Errűl s néha túl a Lajtán,
Nem én vagyok, de: a fajtám.
Talán Isten; talán Ördög,
Olykor-olykor föl-fölhörgök
S mindig búsan megbékélek:
Így szabta a magyar élet.
Gyönyörű, ős hittel, sokkal,
Szenvedéssel, botlásokkal
Fajtám indít, mindig ő kel
Szépséggel, kínnal, erővel.
Amit tudok, érte tudtam,
Ha elbukok, nem én buktam:
Bennem egy ősi gőg lázadt
S csak az enyém a gyalázat.
Szent, bús utam meg nem látták
A pimaszok és a gyávák,
Immel-ámmal tettek-vettek
S ha megingtam, elengedtek.
Ma már: minden gonosz álom
S már csak magamat sajnálom
És hogy énellenem védték
Fajtám választott kevélyét.
Mi várhat egy ilyen hadra:
Ebekre és harmincadra,
Nagy gyalázatra kerülnek,
Ordítnak és keserülnek.
Én meg, a dolgom elvégzett,
Megrugdalt és levitézlett,
Megdöglök gyászos kacajjal,
Magyar fajjal, bajjal, jajjal.
Mint egy lovatlan Szent Györgyet
Errűl s néha túl a Lajtán,
Nem én vagyok, de: a fajtám.
Talán Isten; talán Ördög,
Olykor-olykor föl-fölhörgök
S mindig búsan megbékélek:
Így szabta a magyar élet.
Gyönyörű, ős hittel, sokkal,
Szenvedéssel, botlásokkal
Fajtám indít, mindig ő kel
Szépséggel, kínnal, erővel.
Amit tudok, érte tudtam,
Ha elbukok, nem én buktam:
Bennem egy ősi gőg lázadt
S csak az enyém a gyalázat.
Szent, bús utam meg nem látták
A pimaszok és a gyávák,
Immel-ámmal tettek-vettek
S ha megingtam, elengedtek.
Ma már: minden gonosz álom
S már csak magamat sajnálom
És hogy énellenem védték
Fajtám választott kevélyét.
Mi várhat egy ilyen hadra:
Ebekre és harmincadra,
Nagy gyalázatra kerülnek,
Ordítnak és keserülnek.
Én meg, a dolgom elvégzett,
Megrugdalt és levitézlett,
Megdöglök gyászos kacajjal,
Magyar fajjal, bajjal, jajjal.
