Ady Endre

(1877-1919)

Ady Endre 1877 novemberében született a mai Romániában található Érmindszenten. Sokan mint a 20. század első fele legnagyobb költőjét tisztelik benne. Ady azonban nemcsak költészetéről ismert, hanem a korabeli politikai újságírás egyik legnagyobb alakja is volt. Alapfokú iskoláját Érmindszenten végezte, majd a nagykárolyi piarista gimnázumba járt, innen került a zilahi gimnázimba, ahol leérettségizett. Szülei unszolására beiratkozott a debreceni egyetem jogi karára, tanulni azonban nem szeretett, később megfordult a pesti, és a temesvári egyetemen is, végül azonban abbahagyta a tanulást. 1899-ben ment Nagyváradra, és kezdett újságírással foglalkozni, amit nagyon megszeretett. Itt ismerte meg nagy szerelmét Diósyné Brüll Adélt, egy férjes asszonyt, aki férjével Párizsban élt, de gyakran hazalátogatott szüleihez Nagyváradra. Ekkor vette kezdetét köztük egy 9 éven át tartó kapcsolat. Ady számtalan verset írt hozzá, verseiben Lédának nevezte el őt. Adyval beutazták fél európát, és bár férje tudott kapcsolatukról, ennek ellenére nem vált el feleségétől. Később kapcsolatuk megromlott, sokat veszekedtek, és Ady 1912-ben Elbocsátó szép üzenet című verssel búcsúzott el tőle. Utána sohasem találkoztak többet. Közben Ady dolgozott a Budapesti Naplónál, és a Nyugat című folyóiratnál is. Foglalkoztatta a politika is, magát baloldali elkötelezettségünek vallotta, szembefordult az egyre kibontakozó nacionalizmussal, politikai jellegű írásai a Népszavában jelentek meg. 1913-ban ismerte meg második nagy szerelmét Dénes Zsófiát, aki menyasszonya lett, a lány édesanyja azonban megakadályozta a készülő esküvőt, így a házasság nem jött létre, azonban Ady haláláig jó barátok maradtak. 1911 óta levelezett Boncza Bertával, azaz Csinszkával, 1914-ben találkoztak előszőr, Ady ismét szerelmes lett, 1915-ben házasodtak össze. Házasságuk azonban csak 4 évig tartott, Ady-t ugyanis nagyon megviselte az I. világháború, ekkor verseket sem közölt. A Tisza gyilkosság után szélütést kapott, majd tüdögyulladást, 1919 januárjában hunyt el.

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott,
Rám tán halálos volt a játék,
Magának érte taps jutott.
Így osztják a babért a földön,
Hol a szív sorsa siralom...
...Hány ily darab játszódott már le
Ezen a monstre-színpadon?!

Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.

Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.

Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.

Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát - akkor sincsen vége.

Meghurcolt a Vér, ez a Pokolba
Bomolva, romolva
Vágtató, tüzes fogat
S most lenget utánam jelt
A Patyolat.
Most, most szeretnék lenni bátran
Élet-tagadó, szűz, makulátlan,
Vágytalan és tiszta.

Most, mikor már nem térhetek vissza,
Átkozom gerjedelmem,
Az elsőt, amely vágyat adott,
Az első, szennyes gondolatot.
Szerelmem,
Ki olyan hamar ébredt,
Óh, emlékek, emlékek,
Csak egy kicsit ne bántanátok.

Minden volt dolgom egy-egy átok,
Szégyen:
Boldog, ki Isten kegyelmében
Fehérre aszatja magát.
Tíz-húsz, szent bőjtü, kámzsás barát
Szép árnyéka táncol körül:
Be boldog, aki nem örül:
Jaj, be piszkos ruha az Élet
S a Vér be nyomorult, be ronda.

Harmincnégy esztendős, vén koromba,
Mindenek túlján,
Undorodván s szépen butulván,
De, jaj, mégis tudván sokat,
Sírva nézem, hogy kendőt lenget
Késetten az én bűnös lelkem
S egyetlen, igazi szerelmem:
A Patyolat.

Holdnak, mint minden jó vitéz,
Holdnak vágok és nyargalok tele Holdnak,
Mögöttem ott-hagyott, vén,
Unott és lusta éveim gyalogolnak.

Rabolón s vidáman viszem
Utólért mámoros Jövőm bizodalmát,
A minden percre szebb perc
S minden kérdésre felelet szent hatalmát.

Arany-haja s gyöngy-szeme van,
Pihegő, simuló Csoda az én lelkem,
Azért viszem oly büszkén,
Istent és Időt megcsalón, érdemelten.

A Hold váró és biztató
S mi ketten sokkal több vagyunk, mint az Élet,
Sokkal hivőbb a lelkünk,
Sokkal kacagóbb, remegőbb, sokkal mélyebb.

És félnek a kisértetek
S hogy egyre jobban vágtatunk, elmaradnak
S mi csodákként csodákba
S a szabadságból rohanunk föl szabadnak.

Holdnak, mint minden jó vitéz,
Holdnak vágok és nyargalok tele Holdnak,
Mögöttem ott-hagyott, vén,
Unott és lusta éveim gyalogolnak.