Ady Endre

(1877-1919)

Ady Endre 1877 novemberében született a mai Romániában található Érmindszenten. Sokan mint a 20. század első fele legnagyobb költőjét tisztelik benne. Ady azonban nemcsak költészetéről ismert, hanem a korabeli politikai újságírás egyik legnagyobb alakja is volt. Alapfokú iskoláját Érmindszenten végezte, majd a nagykárolyi piarista gimnázumba járt, innen került a zilahi gimnázimba, ahol leérettségizett. Szülei unszolására beiratkozott a debreceni egyetem jogi karára, tanulni azonban nem szeretett, később megfordult a pesti, és a temesvári egyetemen is, végül azonban abbahagyta a tanulást. 1899-ben ment Nagyváradra, és kezdett újságírással foglalkozni, amit nagyon megszeretett. Itt ismerte meg nagy szerelmét Diósyné Brüll Adélt, egy férjes asszonyt, aki férjével Párizsban élt, de gyakran hazalátogatott szüleihez Nagyváradra. Ekkor vette kezdetét köztük egy 9 éven át tartó kapcsolat. Ady számtalan verset írt hozzá, verseiben Lédának nevezte el őt. Adyval beutazták fél európát, és bár férje tudott kapcsolatukról, ennek ellenére nem vált el feleségétől. Később kapcsolatuk megromlott, sokat veszekedtek, és Ady 1912-ben Elbocsátó szép üzenet című verssel búcsúzott el tőle. Utána sohasem találkoztak többet. Közben Ady dolgozott a Budapesti Naplónál, és a Nyugat című folyóiratnál is. Foglalkoztatta a politika is, magát baloldali elkötelezettségünek vallotta, szembefordult az egyre kibontakozó nacionalizmussal, politikai jellegű írásai a Népszavában jelentek meg. 1913-ban ismerte meg második nagy szerelmét Dénes Zsófiát, aki menyasszonya lett, a lány édesanyja azonban megakadályozta a készülő esküvőt, így a házasság nem jött létre, azonban Ady haláláig jó barátok maradtak. 1911 óta levelezett Boncza Bertával, azaz Csinszkával, 1914-ben találkoztak előszőr, Ady ismét szerelmes lett, 1915-ben házasodtak össze. Házasságuk azonban csak 4 évig tartott, Ady-t ugyanis nagyon megviselte az I. világháború, ekkor verseket sem közölt. A Tisza gyilkosság után szélütést kapott, majd tüdögyulladást, 1919 januárjában hunyt el.

Jön a Karácsony fehéren
S én hozzám is jön talán majd
Valaki a régiekből.

Csöndesen lép a szobámba
S én köszöntöm: "Béke, béke."
A küszöbön sápadt orvos.

És szorongva szól a vendég:
"Ma Karácsony van, Karácsony,
Emlékszel a régiekre?"

És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
"Ma Karácsony van, Karácsony."

És szorongva szól a vendég:
"Valami tán fáj a múltból?"
Megmozdul a sápadt orvos.

És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
"Hiszen én még sohse éltem."

És hörögve mondom én majd:
"Ki a szobámból, pogányok."
Döng az ajtóm és bezárul.

És hörögve mondom én majd:
"Hiszen én meg se születtem.
Karácsony van, száll az angyal."

És a nagy, szomorú házban
Zsoltárokat énekelve
Hajnalig várom az angyalt.

Az Ősz prédikátora:

Nincs szebb az Ősz kiszimatánál,
Őszi éneknél nincs szebb ének,
Altató nótája a vérnek
S az Istennek nincs jobb dalosa,
Mint az ifjú és őszi féreg,
Mely szól: hihu, megyünk, megyünk.

Már öltözik valahol a tél
S fagyos, roppant lábával topog,
Még Ősz sincs s az ifjú dalnokok,
Estenden ha mélázik a szél,
Zengik az Ősz szent, nagy himnuszát.

Őszi férgek kara:

Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak,
Hihu, megyünk, megyünk,
Ezer ásók sírokat ásnak,
De víg az énekünk.
Hihu, hihu,
Az Élet oly hiú
S oly szép, mint őszi alkony
S oly szép, hogy elmegyünk
S oly szép az Élet-balkon
Virágos párkányán át
Bizton bukni a mélybe.
Hihu, hihu, megyünk
Danolva és nem félve,
A mi szent muzsikánkra
Ép lábu lesz a sánta,
Nyár-életü az Ősz,
Jámbor a nyári bősz,
Minden kitárt, higgadt lesz
És minden rendszeres.
Oltsd el a nagy lángokat:
Szeress, szeress, szeress,
Utólszor és kitártan,
Nagy, ölelő könny-árban.
Hihu, megyünk, megyünk.

Az Ősz csókja:

Jöjjetek, kik a karolásnak
Fáradtjai vagytok, ám váltig
Csókolni tudnátok a halálig,
Kiknek a fogaik elvástak
S ajkakat marni szeretnétek,
Jöjjön minden szerelmi inség,
Csalódás, bánat, éhség, vétek,
Aki csak vágyakban maradt
S én csókotokba csókolom majd
Az őszi Napot, magamat.
S csodálatos, nagy csókolódzás
Lesz az édes, őszi estéken,
Mely nem fáraszt úgy, mint a nyári,
De telt lesz, mint tavaszkor, régen
S fiatal csókok tébolyával
Lép majd szívetekre a Tél,
Miként a Tavasz ibolyával:
Még csókol ajkatok s nem él.

Őszi férgek kara:

Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak,
Hihu, megyünk, megyünk,
Oltsátok el a nagy lángokat,
Szeressetek még egy utolsót,
Még szól a mi víg énekünk:
Hihu, hihu,
Az Élet oly hiú,
Megyünk, megyünk, megyünk.

A Kraszna völgyén, hol a faluk
Így tavasszal bokréták,
Csináltunk rövid sétát
Boszorkányos, bolond kocsival:
Szép és különös volt az ut.

Varsolcot, e vidám falut
Átgázoltuk vidáman
S hozzám illően bátran:
Be szép az Élet és a vidék
Szívnek és szemnek hogyha fut.

Őszülő erdők rettegése,
Gyásza van a szívemben, Mylitta,
És szépsége és elszántsága,
Legdúsabb színeit most virítja
A Szerelem, az igazi,
Oly szomszédos a komor Halállal.

Nyarat lelkem már nem is fájlal,
Száz szinű, pazar, szomoru kedve
Szórja sugarát kifogytáig
Őszt-borongató, szőke fejedre,
A te macskás, ifjú fejed
Lelkemből vert új koronájára.

Az Ősz nap-órája megállva
Figyeli szánk gyáva közeledtét,
Néha a köd hó-szagot érzet,
Agyaink színes avarra vetvék
S őszi erdőkből kidalol
Szerelmünk gyász-hitű-rettegése.

Három és három,
Új temető és nagyon régi
És mind a hat fázón beszéli:
Sok baj volt a Nyáron.

És összesúgnak
Svábok, oláhok, kálvinisták,
Csinálják az idei listát
S a fák sírnak-zúgnak.

Tehát örökre
Jön-jön már a gazdag himpellér
S nyomában az elbukott zsellér,
Kinek nem volt ökre.

Jön-jön a válás,
Összehasonlás hideg ténye,
Élet s Halál megtársult fénye,
Sok összetalálás.

Holt szívét vessze,
Ki hat temetőben sem fér el,
Úr szolgával s asszony a férjjel:
Közellel a Messze.

A zsidó-község
Kis temetője van csak távol
Régi, aggok vigyázatából,
Hogy a zsidót kössék.

Pedig már mindegy,
Ha az új vagy ó temetőkbe
Vagy zsidóba, ne féljünk tőle,
Visznek holnap minket.

Vén port kavargat
Valamely nagy Titoknak őre
S szomszédomban, a temetőkre
Már hullnak a varjak.

Falusi fészek:
Cibálgatja az Ősz a fákat,
Fákat, kik régtül messzelátnak
S nagyon messzenéznek.