Bárány vagyok. Űrt bolyongó kova égitestek
Peremén árnyat napfénnyel festek.
Szikrával fekete füstbe égnek hitét vésem,
S kezdem szélmalomharc-küldetésem.
Felhő-tenyér porban tett le langyos-szellő-lágyan,
Ott hol kő a párnám s föld az ágyam.
Jöttem. Hátrahagytam minden erőm, mágiámat.
Hoztam békét, vágyat, szép imákat.
Jöttem lobogó máglyát jégszoborként oltani,
Megváltás gyönyörhírét mondani.
Gomorra magma-talaján lépek apró s félénk
Mozdulattal, lelkemből tört, élénk
Márványcsókkal ébresztem a bűnöst bűntudatra,
Az éjszaka-lányt nap hangulatra,
S a vétekfiút megmosdatván így küldöm érte,
Bűz bugyrából, diccsel égi bércre.
Szenvedéllyel, ördög súlytól fájón nem görnyedve,
Lelke pilleszárnyon ring lebegve.
Szent erénnyel nyughatatlan, Földnek ismeretlen
Lényt alkottam, mi itt érthetetlen:
Ő sziromkézzel fanyűvők nyomán magot hintő,
Önzőn megbocsájtó, jóra intő.
Véres pengét kicsorbító, s nyitott sebet öltő,
Álmot író jóságtollú költő.
Reményt, s harmóniát agyagként én megformálom,
Sárból kincset gyúrok s eldobálom.
Szomjazóknak vizet, vak szemeknek napvilágot,
Szűzként szenvedőknek igazságot
Adni vágyok, s örömöt látni a puszta létben,
Nélkülözők sóvár, bús szemében.
Tanítani, élni, megőrizni az alkotás
Mesterségét, remekét mind csodás.

Bárány vagyok. Önzetlenség jogán jöttem adni,
Mégis valós célom itt maradni...
Ha kell, fázni, gyűlölet lángzáporában ázni,
Parázsszőnyegen könnyezve járni.
Gyilkos kéznek fáj a forrás tüzes égetése.
Szenny-fülnek a bárány bégetése.
Vészjósló ómen! S aki dagonyáját elhagyni
Rest, mert hiszi, máshol meg fog fagyni,
Annak lelkem kevés, csak húsom olthatja éhét,
Gyapjúm ölhetné rút didergését,
Vérem oltja csak szomját, borúját szenvedésem.
Hát itt a késem! Többé nem vésem,
Fénynek hitét fekete éjbe, a sárban kúszva!
És ki majd puha bőrömet nyúzza,
Saját szemével pillanthatja, mit mindig mondtam:
Belül sem farkas, csak bárány voltam.

Nem tudtam sohasem megköszönni neked
A rengeteg törődést, csodás életet
Nem volt soha erőm, ahhoz hogy kimondjam
S e percet hozzá korainak gondoltam
De megpróbálom, ha nem is lesz hibátlan
Elmondani mit kérek minden imámban
Annyit hogy élj túl, élj túl engem, ha lehet.
Önzés!... magamnak kérek boldog életet
Tudod. Ha te majd nem leszel én sem, miképp:
Ha te nem lennél? Itt most én sem lehetnék.
A világ most nyugodt és van benne varázs
Valamicske remény, pislákoló parázs
Egyszer sikerülni fog, mert ki kell mondjam
Amit e kis versemmel most még nem tudtam...

Minden nap történnek,
Csodák az életben.
Így jönnek majd az évek,
S így volt ez régen.

Sokat láttam már,
Én mégis csak egyben hiszek,
Benned, kinek ma is ünnep jár,
Téged, kit Szerethetlek!

Boldog Szülinapot kicsi Miám!

Szeretni, mondd, mi az kérlek kedvesem?
Zárt, szép titoknak lenni oly boldog lelkesen.
Elménk határán, öblös súlyos réteg alatt
Rég született egy döntés, én szeretlek. Miattad.
Elmondani? Nem lehet, hisz akkor
Titkunknak vége. Hisz mit tudunk,
Lelkünkbe lezárul végleg. Nyugtom keresem
Éltem után megyek tán majd boldogan. Téged
Kereslek, de nem talállak, és hiányzol nagyon.

- Elvárod tôlem
hogy megértselek;
s ha nem teszem...
azt hiszed hogy
nem szeretlek.

azt hiszed rólam
hogy nincs látóhibám;
pedig rövidlátó vagyok
és a vélményem is
lehet hogy azzal jár.

gondolj egy életet
látóhiba nélkül
- milyen jó is lenne
a megértés útján járva
mindenki békében ül.

... sajnos a látóhibáink
sokfélék lehetnek,
és sokféle vélemények,
egymással keveredve,..
néha összevesznek.