Hideg szél fúj át a végtelen hómezőn,
Szerelmünk édes édene, lám, összedőlt.
Sír a szél a fagyos jégtáblákon,
Ámor édenében már egyedül sétálok.

Mondd, hová lett a lángoló varázsunk,
Látod? A szerelmi tüzünkben lelem a halálom.
Fájó érzés, nincs maradásom,
Nem fogom már kezed, sírva odébbállok.

Síró sóhajom fájdalma olyan nyomasztó, keserű,
Végtelennek tűnő szerelmünk pilleszárnyon elrepült.
Ámor szigetén szomorú a végzetem.
Édes reményem vigaszát már nem lelem.

A földből előbújó szépség,
Ezt a meseszép teremtményt
körüljárja a különlegesség.

Ember az értékét fel nem fogja,
Csak lát, bámul, csodál, majd
Azt külleméért folyton leszakítja.

Vázában már akárhol tündököl,
Illatára az érzék új értelmet nyer.
Öntözgeti, de a valóság előtör.

Élénk színeit hamar levetkőzi,
Bús árnyalatot kölcsönöz a helytől.
Hervadozik, vonzerejét nem őrzi.

Olyanná vált mint a többi zöld,
végül is ugyan onnan nőtt ő is.
Komorrá tette az ősi anyaföld.

Embernek társa nem lehet a Virág,
A csalódás pusztító erővel megy végbe.
Tartósabb növényt tartogat a világ.

Vetkőzésed nesze: sóhaj, Zsu!
Csábodban fölmerül; nász vágyú!
Vágyad, pórázon tart,
Igyekezz! Tartsd: hamart.
Nagyon hő vágyam már a vályú…

Közelséged nesze: sóhaj, Zsu!
Vágyam törékeny, vékony-falú!
Gyere, szeresselek,
Akard, öleljelek.
Másképp leszek, elvakult agyú…

Lelkemben a neszed: sóhaj, Zsu!
Tiszta szerelem, ez nem bizsu.
Ölelnélek hévvel,
Követelményével...
Kézcsókom adnám... ez nem smafu.

Vecsés, 2020. február 3. – Kustra Ferenc – Romantikus LIMERIK csokor.

Mond, hogy lesz tovább, Karmelina?
Így kedves, te vagy végzet ura.
Vágyok rád, hiányzol…
Megöltél kapásból!
Vigyem hírt az öreg Spártába?

Mond, hogy lesz tovább, Karmelina,
Lelkemet, lelked nem kívánja?
Jól látom, kidobtál,
Bohócot csináltál…
Vigyem hírt az öreg Spártába?

Mond, hogy lesz tovább, Karmelina?
Tán’ cudar világ közbe álla'?
Szeretlek, imádlak!
Éltből'… már kizárlak.
Vigyem hírt az öreg Spártába?

Vecsés, 2020. október 17. – Kustra Ferenc – Készült: szerelmes-romantikus LIMERIK csokorban. Íródott anaforásban és versszakvégi önrímben.

Nélküled üresek lettek a napjaim,
Csak tengődök a hiányod fájdalmain.
Álmok nélkül nem tudok már élni,
Már nem tudok emberek szemébe nézni.

Szerelmünk a csillagos ég alatt elvérzik,
Emlékeid szívem sebeit újra meg újra feltépik.
Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek,
S már soha el nem feledlek.

Mit tegyek nélküled? Hiányzol.
Ha mással látlak, megöl a rémület.
Mit tegyek, hogy visszatérjél újra,
A szívem szeret, folyton ezt súgja.

EmlékezésSzomorú szerelem