Néked szól minden, tiéd a dal
Tiéd a sírás, a víg kacaj
Tiéd bús, bánatos életem
Hozzád száll sikongó énekem.
Hozzád a panasz és az öröm
Tiéd az élet, én gyötrődöm.
Heverek kemény kínok között
S az élet, az élet rám röhög.

Hallom dölyfösen hangos zaját
Tivornyás, büszke kacaját
S az életlárma messze elriaszt
Szemem gödrében félénken virraszt.

A Te sötét szemed könytelen
Nem fakaszt könnyet a szerelem
Nem élsz bágyadt, beteg bánatban
Nem fetrengsz álmatlanul ágyadban.
Enyém a bánat, a borzalom
Barázdás, fakó halvány arcom;
Enyém a kín, tiéd az élet
Tiéd a test, enyém a lélek.

A te szobád a régi most is,
Csak csendesebb, mint azelőtt,
De az akáczfa itt susog még
Virágos ablakod előtt.

A régi minden, én vagyok csak,
Ki álmodozva kérdezem,
Mig leborulok nyoszolyádra:
- Oh, miért hagyál el mindenem?

A fészek az a régi most is,
Csak te nem dalolsz itt soha;
Oh, pusztább lett a sivatagnál
Ez az elhagyott kis szoba!

Mit nekem hab? mit nekem vész?
Én nem félem haragát;
Kebelemnek pusztaságán
Száz sirokko rohan át.

Rajta, gyorsan evezőhöz,
Talpra reszkető legény,
Bár toronnyá nő a hullám,
A túlpartra szállok én.

Köd borong ott, sűrű ködnek
Kétségbarna éjjele,
Lány, temetve mindörökre
Légyen emléked bele;

Mely ez égő szerelemmel
Enyelegve játszhatál,
Mely hüséget esküvél, és
Ah mely mégis megcsalál.

Rajta, bajtárs, csüggedetlen!
Nincsen messze már a part;
Bár izzadva, férfiszívvel
Mi kiálljuk a vihart.

Im, mi kép leng a ködéjben?
Bájoló, mint a tavasz,
Szőke fürttel - kék szemekkel -
Hűtelen lány! képed az.

Haj, nélkűle nincsen élet!
Vissza, izzadó legény,
Bár Mátrává nő a hullám,
Vissza - hozzá - szállok én!