Minden reggeli ébredéssel,
Új élet kezdődik el.
Szívedet és lelkedet,
Reményteli várakozás tölti el.
Talán ma láthatom,
Szerelmemmel, találkozhatom.
Így telik el nap ? nap után,
Múlnak az évek egymás után.
Csak vársz és vársz,
Holnap talán rá találsz.
Eljön a szerencsés pillanat,
Őt, végre megláthatod,
Leírhatatlan boldogságod.
Előtted áll, s te csak csodálod,
Keresed a szavakat, de nem találod.
Mondanád mennyire szereted,
De most még nem teheted.
Földöntúli érzés járja át lelked,
Fáj, meg nem ölelheted.
Az idő meg nem áll,
Találkozásotok pillanata lejár.
A búcsúzás nehéz,
Hiszen újra csak remélsz.
S még nem tudhatod,
Majd újra, Őt mikor láthatod.
Szemének fényét,
Szívedben örökre megőrzöd.
Szavainak dallamát,
Míg élsz, lelkedben őrzöd.
Szeretnél vele boldog lenni,
Szeretnéd őt boldoggá tenni.
De várnod kell rá,
Amíg lelke, ezt megérzi.
Nem tehetsz mást,
Csak reményteli várakozást.
Talán majd egyszer,
Ő kezdeményezi a találkozást!

Megtaláltál meztelen éjszakában,
szűk sikátorban, lebegő homályban,
s fényedet hoztad nekem illatával,
vágyakozással.

Érzelemhalmazba sodort hatalmad,
s színe lettél színtelen árnyalatnak,
változott így minden, az éj, a nappal,
s ünnep a dallal.

Önmagad tártad ki felém, akarva,
ős-pogány esküt, fogadalmat adva,
s lüktető testünk heve múlhatatlan
összetapadva.

Megtaláltál meztelen éjszakában,
álmod űzött, hogy velem élj a mában,
végtelen tér egy lehelet zugában,
áradatában.

2016.

Rózsaillatok
úsznak ódon kert mélyén,
fénylő nappalon.

Vörös szirmaik
meg-megremegve nyílnak
mint az ajkaid.

Fák között a szél
könnyed etűdöt játszik,
s lebben a szatén.

Szító nézéssel
ringsz felém, sóhajod száll:
s csókod felébred...

2016.

Hogyha múlnak az évek,
maradok veled,
szemem mélyül szemedbe,
s fogom két kezed.

Ha szólít a végtelen,
én kísérlek el,
átfonódva lelkeddel,
végzetem ölel.

Hogyha csillaggá leszel,
felfénylek veled,
és elsugárzom neked,
lángszerelmemet.

Ha porlad égitested,
én is por leszek,
s ekkor részecskéiddel,
újjáéledek.

Kedvesem

2013.

Halkan csukd be az ajtót,
egyszerű itt minden és szegény,
egy szék, várj leporolom, ülj le,
illedelmes vagy, szoknyád simítod
térdeden, jól-nevelt mosolyod
viseled és halk vagy, és figyelsz.

Szeretem tekinteted,
ahogy szavaimra reagál,
néha szememben nézve megáll,
és elmosolyodsz, simogató mosoly,
a mindig komoly, az időt oldja fel,
ne törjük meg a csendet.

Mivel kínáljalak?
Látod, üres az asztal, egy pohár,
üresen koccan az is, szégyenlem,
ne nézd, mit viselek, ócska gönc,
itthonra jó, majd levetem,
takarva a szakadásokat.

Feküdtél már földön matracon?
Most húzódj mellém, nevess velem,
oldd fel zavarom, kínos ez nekem,
neked is, csavargó világba
csöppentél, én világom,
osztozol rajta velem?

Hajtsd a ruhád a székre,
vigyázz, ne essen a földre, piszkos,
nincs nő, ki takarítana, főzne,
emberként kezelne, talán még a
férfit is meglátná,
s együtt ébrednénk.

Eljöttél.


(Tiszai P Imre)