Utóbb, hogy elmentél Abigél,
Súgtad: ki szeret, mindig remél.
Vágyó tüzem lángol,
Várok… mit-se mástól.
Remény van… jöhetnél Abigél.

Utóbb is kávéztunk, Abigél,
Szeretetem hőn-bőszen remél…
Lobog a vágytüzem,
Sóvárog a lelkem.
Nálam most a remény is remél.

Utóbb messzi mentél Abigél,
Eszem-testem hevesen remél!
Sóvárgok utánad,
Kívánom... honvágyad!
Ha már itt lennél és ölelnél...

Vecsés, 2020. május 31. – Kustra Ferenc József – íródott: anaforás, romantikus LIMERIK csokorban.

Még érzed, ahogy fogva tartja
a testem illatát az ágy.
Már érted, miként hagyja magára
a szerelmet a vágy.

Még érzed, ahogy a forró ölelés
a szíved mélyéig hatol.
Már érted, miként fáj a szenvedés,
amit leír most e toll.

Még érzed, ahogy lelkünk összeér,
a szívünk együtt zakatol.
Már érted, az életünk mit sem ér
egymás nélkül... valahol.

Még érzed, ahogy könny fakad,
ha nélküled kísért az árny.
Már érted, milyen szörnyű az,
mikor meggyilkol a magány.

Még érzed ajkadon a csókomat,
ajkadon csüngeni a szám.
Már érted, hogy mit veszíthetsz el,
ha nem vigyázol rám.

Fogd a kezem, ha úgy érzem nehéz
az élet tüskékkel kivert útja.
Kedves szemed pillantása becéz,
ha fekszünk este egymáshoz bújva.

Ne engedd el soha, és fonjad át
ujjaiddal ujjaimat kérlek.
Így ébredjünk fel csendes hajnaltájt,
mint összeforrott szerelmes lelkek.

Bánat könnye borítja szép szemedet.
A vidámság rád nem talál.
Elvesztetted végleg a szerelmedet..
Itt hagyott, már bármit csinálsz.
Eltemeted.
Elsírtathatod.
A szíved fájdalmát is megtagadhatod.

Bánat könnye csillog a szép szemeden.
Rád nézek, és fáj ez nekem.

Egy megszületett csoda ez a nő.
Szerelemre érett illatfelhő.
Ringó csípője a kéj ígérete.
Aphrodité szelleme jár vele.

Elhal a lélegzetem, ha látom.
Nincs nála szebb nekem a világon.
Lelkem egy morzsáját adnám érte.
Beleégett a szívembe képe.