Álmaim útján

Hűvös felhők messze tájon,
Hó szállingózik a Hold fényében távol.
Tél csendjén dermedt ágak,
Lelkem mélyén könnyek áznak.

Árnyékom fut a szélben,
Éjszellemű, sötét éjben.
Bolyongok méla magányomban
Emlékektől kábulatban.

Visszatérek kis viskómba,
Madárúton nádasokba.
Ott hajlékot ad minden kunyhó
Lélekpihentetőn, nyugvón.

Északkeleten lobog a magyar zászló,
Hazaszeretetem boldogságot sugárzó.
Szép magyar tájon van az otthonom,
Hol anyám ringatta bölcsőm egykoron.

Hazámnak földjét el nem hagynám soha,
Itt nőjön majd a síromra moha.
Itt jártam iskolát, itt élnek régi barátok, elhagyott szeretők,
Itt látom őseim sírját, ha járom a temetőt.

Magyar lelkemben magyar vér nyugszik,
Ha a magyart bántják, szemeimből könny hullik.
Itt fut az életem négy évszakokon át,
Itt temess el engem, ha rám talál a halál.

Hidegvég, Tarnazsadány

Bőrszín nélkül, pigmentált nélküli sors

Hiszem, hogy bőrszín nélkül
Boldogok leszünk.
Nem kell a testünknek szín,
Csak mi szín nélkül legyünk.
Egyenlők leszünk.
Sorsunk összefonódva
Békén élhetünk,
Végre tán boldogok lehetünk.

Száll a dal, peng a gitár,
Száll a dal, röpíti a vágy.
Barna bőrünket elviszi
Egy szürke kis szárnyú madár.
Istenem, hát mért van gyűlölet!
A sötét fellegek felett
A napfény megpihen.
A parkban a padon te is mellém ülhetel.

Belém szakad az ágrólszakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon.
S szél fúj át a magyar pusztaságon.

A huszadik század rongyaiban
A nincstelen szegény legényei.
Zsebbe rakott kézzel, fütyülve járnak,
Munkát, sem nyugalmat nem találnak.

Gyengülnek a napnak sugarai,
A szántásokon varjak ülnek.
Meleg pulóverben járnak ők,
A tanyasi magyarok és cigányok.
Mint csontjaimhoz kötődő húst,

Szárítja ránk az éveket.
És úgy jönnek felénk a letűnt remények,
Mint megannyi homályos, szomorú emlékek.

Hát úgy sorvad errefelé az élet,
A harang vasárnapi misére hív.
Hitünk erősíti bennünk a lelket,
Hát elmondom a szónak üzenetét.

A kemence sutján halálra fagy a magány,
A kis falumban temetésre gyűl a sok ember.
Ki szomorú, ki bánatos,
S van, akinek a fájdalma az egekig ér.

Nem fáj már semmi,
A csend betemeti a falut.
A csillagok hideg fényében bolyongunk már,
Ez egy magányos, kihalt világ.

S leszakad az égről a szakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon,
S szél fúj át a magyar pusztaságo

Ördög ül a hideg kövön,
Devla, devla, hé!
Hegyet, völgyet bejárunk,
sátrainkban meghálunk,
Devla, devla, hé!
Szekereink széltől tépett,
Vajdánk lánya igen kényes,
Devla, devla, hé!

Ördög ül a hideg kövön,
Devla, devla, hé!
Szekereink útra készek,
Devla, devla, hé!

Honnan jöttünk, merre tartunk,
Devla, devla, hé!
Mi se tudjuk, ők se tudják,
Szabadon élünk, mint a héják,
Devla, devla, hé!

Tarnazsadány, 2017. július 26. szerda