Számomra nincs virág,
Csak múló nefelejcs.
Síromra leteszed, és csendben keseregsz.
Fúj már a szél,
A bús őszi szél.
Nyomában száguld már a fázós hideg tél.

Ne várd a májust,
Nékünk nem lesz kikelet.
Csókokat lehel rám a végső szerelem.
Elmúlt a tűz,
Nem lesz több nyár.
Nézd, a dombon túl a nap is messze jár.

Érzem, hogy fáradok már,
és fáj a kikelet.
Remegve várom már, hogy a mélyre tegyenek.
Végtelen kék,
Tiszta az ég.
Vénülő szemeim a múlóságba vész.

Számomra nincs virág,
csak sötét végtelen.
Csókunkra jégcsapot rak már a szerelem.
Csillagos égen a drága hold,
Itt megpihen az élő és a holt.

Szállj velem fel az éji csendbe,
Felhők felé a sötét éjbe,
Csak ketten az ürességben,
Pofonoktól mentességben.

Holt költő ír némaságban,
Boldogtalan magányában,
Tinta freccsen szerteszéjjel!
Csillagtalan sötét éjjel.

Fenn az űrben társtalanul,
Bolyongok sokszor céltalanul.
Ez a világ hideg, kemény,
Kevés benne a hit és a remény.

Mert ki élni akar, az a végtelenbe kiált!
Éreztetik velünk mindenütt a hiányt,
Cigány vagyok, tehetek én róla!
Tehetetlen hullok le a porba!

Vérvirág csöpög megsebzett szívemből,
Halálsóhaj száll meggyötört lelkemből.
Lágy szellő simogatja arcom.
Ó Atyám, hallani akarom hangod!

Mert munkát találni így nagyon nehéz,
Ha mindenki utál, mindenki lenéz,
Mert barna színű a bőröm!
Hát ez a vétkem! Ez a bűnöm.

Lennétek ti is egyszer a helyemben
Legalább egyszer ebben az életben!
Éreznétek ti is a hiányt,
S nem bántanátok többé a cigányt.

Bánattal kószálok a tarnapart peremén,
Rád gondolok a tiszta szerelem szépségén.
A végtelen kék ég felé száll szívem dobogása,
A Tűzlángjainknak se lesz már olyan lobogása.

Könnyező szemekkel parton ért a hajnal,
Küzdő szerelmünket nem vigyázta angyal.
Nem talált rám Ámor az éjszakában,
Kereslek, kutatlak, gyötrő fájdalom némaságban.

Égő szívemet elemészti a bánat,
Ezüstösen peregnek könnyeim, égnek még bennem a vágyak.
Boldog, szép idők lelkemen tovaszállnak,
Szerelmünk fuldokol a háborgó végtelen szerelmi óceánjában.

Kiszenvedte szívem - e gyönyörnek terhét,
De vissza-, visszasír felém az a sok szép emlék.
A hajnal magára tűzi bíborvörös arcát,
Eltűnünk mi is a lehulló falevelek avarján.

Égre törőn utolsót sóhajt a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál a holdsugár az égen,
Hideg szobámból a hópihéket nézem.

Mit keres egy költő e siralmas vidéken?
Elmémben örömöt és bánatot idézek.
Bűn, nyomor, kín ez a falu, reménytelen,
Hol szegénység az úr, ott az élet esélytelen.

Szívemben hordom e lelki világot,
Nézem a felhők vonulását, s felkiáltok!
Miért taszít nyomorba az élet ennyi életet,
Miért lettünk, Istenünk! - szabadlábon védekező végzetek.

És amikor megteremtette Istenünk,
A fekete és barna népet.
Nem adott hozzá nyugalmat és békességet,
És a csillagok fénylő során védettséget.

Égre törőn sóhajt még a nyár,
Kopár, kies tájat a szél járja át.
Lassan sétál holdsugár az éjben,
S én a hideg szobámból a hópihéket nézem.

A szegénységről…

Szegény embernek, az ő bőre alatt szúk vájkálnak,
A feje tetején meg, harkály csőrök kopácsolnak.

Szegénység érdem?
Mely’ filozófiákban?
De a nincs nagy-úr!
*

Aki éhezik
Hallgatja gyomorkorgást.
Irritáló zaj!
*

A korgó gyomor,
Biz' nem jó tanácsadó!
Zavart gondolat…
*

Nem áll a jogában kikérni magának,
Ezt az örökre áldatlan állapotot?
Nincs lehetősége kilépni ebből a kalitkából,
Hogy szabadon és nagyot merítsen az élet kútjából…
*

Sorsa ládája
Fedele rá van csukva.
Rozsdás zsanérok…

Vecsés, 2015. május 15. - Kustra Ferenc József – íródott: Versben és senrjú -ban…