Madárrá vált a nagymamám,
könnyű szárnyán messze szállt.
Átrepült rónát, erdőt, hegyet
az én nagymamám.

Csicsergő hangját hallom ma is,
ülj az ölembe, kis unokám.
Boltból hozta a cukrot, csokit
az én nagymamám.

Madárrá vált a nagymamám,
elrepült tőlünk egy délután.
Azóta sírok szüntelen,
nélküle üres az életem.

Emlékszem, akkor tavasz volt,
1976 márciusa, nem ma volt.
Emléke mostanában visszajár,
madárrá vált a nagymamám.

A nagymamám 1896-ban született és 80 évesen elment örökre. - Cigány népmonda, mese.

Milyen csend van ma...
Tűz ég a pusztában,
Bográcsoznak a cigányok.
Szorosan nyomában a hideg télnek,
Érezni a hidegét az őszi szélnek.
Melegedni vágyna már az ember.
Kerestem én a csendet.
De ki is zavarna minket?
Hiszen a cigány is ember.

Csend van,
Nem röppen fel madár,
A sivárság szegényen ül a tájra.
A közeli múlt véres emlékei.
Kihamvadt, ártatlan lelkek
Táncukat járják a tűz felett.
Az arcokon gond és mély félelem.
Fájó éjek átkai a múltnak
Visszhangzik a bánatos éjben.
Porba hullt múltunk gyásza,
Itt lebeg a putrik felett végleg.

2017. szeptember 2.

Bujkáló hold alatt
Lettünk e föld rabjai.
Szekereink néma csend félelmével
Haladtak untalan utakon.
Ponyvája csattogása messze hallik a végtelenségbe.
Vad gyűlölet ölelte át a tájat.

Bánatos cigány asszonyok sírása hallik
Gonosz bőgő hangja kíséretében.
Az elmúlt idők véres színjátéka
Öli belénk a félelmet,
Múltunkban és jelenünkben
Nélkülözzük Istenünk szeretetét.

Gyenge, harmatos szekereink ébredeznek,
Hajnaltájt vadvirágot szed egy árva lány.
Szenvedéseink Isten ajándéka,
Életünket keseríti.
Gyötrelmes kínjainkon
Haladtak szekereink Európa felé.

Egész éjjel havazott,
S a szél elkezdte játékát.
Az ősi hold a temetőre vetítette
Rémült árnyékát.

Fehér álmokat szőtt az éj
A fekete szívekbe.
Nem felel a csend
A tücsökzenére.

Az ősi mítoszok
Hullámzó dzsungelén
Surranó szárnyak repültek
Az őseim fekhelyén.

Szertefoszlott az éjjel,
A cigányszerető álmok.
Zúgó lombok a sötétben
Hordják rá az átkot.

Tarnazsadány, 2020. december 27.

Állítólag a remény hagy el utoljára

(3 soros-zárttükrős)
Óh, de nagyon szeretnék én hazamenni,
Ha volna otthon hol, lehet lepihenni…
Óh, de nagyon szeretnék én hazamenni.

Ha
Volna
Valaki,
Ki haza vár…
Oda röpülnék!
*
Nincs meleg otthonod.
Hazád, házad, álmod se tán’...
Oly üres vagy, hideg.
*

Szomorúság gázol lelkembe, mint elevátor fémfalai,
Mert nincs is hová hazamenni, magánynak nincsenek falai!
Csak megcsonkolt vágyaim vannak, de azok bőven,
Körülöttem szálldosnak a szmogos levegőben.

Csak
Otthon
A neve…
Magány, bánat,
Nem nyújt meleget…
*
Csak szíved kertjében,
Fák ágain ring a remény.
Tiéd nem lehet az.
*

Az biztos, a bánat egész életemben a bőröm alatt ficánkolt,
Űztem volna messzire, de nem akart menni, maradt és csak viháncolt.

Szép
Is volt,
Maradt csak
Szomorúság.
Üres lakás s ágy…
*
Bánat ölel, csókol,
Karja lágyan simogat most.
Sosem voltál boldog.
*

Lehet, nekem azt jelenti a hazamenni,
Hogy bizony végleg el kell -túloldalra- menni?
Nem vagyok elég nagy tudású, most akkor hogyan tovább,
A végben reménykedni? Ez aztán a vég, hova-tovább…

A
Remény
Elhagyott.
Hogyan tovább?
Óh, bár csak tudnám…
*
Viharban ácsorogsz,
Megtépáz, meg is vet százszor.
Nem félsz a haláltól.
*

Volt nekem, is mint minden rendes embernek sok szép reménye,
De megcsalattam, rám ugyanis mattul sütött a nap fénye.
Reménykedtem, közben az életzugaimból osontam a másikba,
Így tengődtem valahogy a létszabadság határán, majdhogy pánikba.
A remény-esetek csaltak és hazudtak, ők már előre tudták, hogy becsapnak,
De látom, nálam igen jól érezték magukat, nekik volthelyük, hogy hol laknak…

Volt
Sok szép
Reményem,
Mind becsapott.
Hittem bennük! Kár…
*
De valahogy mégis
Napfény érint, kócos árnnyal.
Valahogy továbbélsz.

Vecsés, 2017. március 10. – Szabadka, 2019. január 6. – Mórahalom. 2019. január 11. - Kustra Ferenc József – a 3 soros-zárttükrös –t és a verset én írtam, az apevákat, Jurisin Szőke Margit. A HIAQ –k Farkas Tekla munkája.