Ne búsulj bent a hideg szobában,
állj fel! Tárd ki az ablakod!
Hagyd, míg a napfény meleget áraszt
megpihenve az arcodon.


Ne búsulj bent, magadba hullva,
mint egy árnyék, mely egyre fogy,
jöjj közelebb és állj ki a fényre,
látod? Most minden úgy ragyog.


Nézd! Még a felhő is nyugodni készül,
átölelve a kék eget,
Játszi mosollyal simogatva
bólint, azután messze megy.


Ne gubbassz bent! Látod, most minden
olyan vidám és éltető,
mint a napfény, mely simogat téged,
mint egy érzéki szerető.


Ne búsulj bent! Jöjj ki a fényre!
Hadd simítsa az arcodat!
Hagyd a bánatot messze tűnni!
Hidd el: leszel még boldogabb.

Lesz majd még időd nevetni, sírni,
s holnap talán majd úgy ragyogsz,
mint a csillag, mely éji sötétben
Olyan fényesen felragyog.

Lobognak a tüzek odaát,
vajon mit jelentenek?
Barát emeli rám poharát,
vagy tán veszekszenek?

Olyan távol van tőlem e fény
nem látom az árnyakat,
sötétségben nem látszik ösvény
a kétség rám szakad.

Féljek hát a távoli tűztől,
vagy jó barátom talán?
Nem tudok olvasni a füstből,
lehet, hogy jobb is talán.

A feneketlen kút mélyén
titkot őriz a sötét,
megkeresném, de az utat
lezárja ősi pecsét.

Mélység árnyai vigyázzák
leplet borítanak rá,
el kell hoznom lélek fényét
pecsétet csak az nyitná.

Ha felnyílna az ősi zár
feltárulna a titok,
fényt vinnének sötétségbe
mélybe szálló angyalok.

Pecsét nyitját kerestem én
árnyak álltak utamban,
harc helyett csak megálltam és
megtaláltam magamban.

Minden évben, ha égnek a gyertyák, s eljön az advent ünnepe,
imádkozom, és azt kívánom, ez az ünnep most más legyen.
Legyen melegebb. Úgy, mint régen, mikor mi voltunk gyermekek,
s gyertyafény mellett üldögélve úgy vártuk ezt az ünnepet.
Visszagondolok mikor még nem süvített így a tél szele,
s lázasan vártuk, vajon mit hoz majd a szeretet ünnepe.
Tavaly még jó anyám is itt volt. Ősz haján ült a tél dere,
s most a magasból kíván nékünk áldott és békés ünnepet.
Mit kérjek én most? Ajándékot? Nem hoz oly örömet nekem,
hiszen üres lett szinte minden, nem vonz már néha semmi sem.
S mégis: ahogy a gyertya csonkja viasztól csordul, meglelem
magamban azt a békességet, amit régóta keresek.
Meleget érzek, ami fűti kóbor, megfáradt szívemet,
s úgy érzem minden dobbanásban, ez az ünnep most más lehet.
Mindig lesz szép, és mindig lesz jó is, csak akarnunk kell, hogy így legyen!
Szeressünk! Bízzunk! Ne adjuk fel! Kell, hogy győzzön az értelem!

Köszönettel Sárosiné Mikó Ágnesnek

E földön, melyet már az ókor bölcsei is
a siralom völgyének neveztek, minden
ember saját keresztjét ácsolja, és tudva
vagy tudatlanul, hosszú életeken át,

mint saját sorsának jeléül a messzi cél felé,
néha könnyen, néha nehezen, de állandóan
magával hordja. Mint tékozló fiú, bolyong
e földön, mely néha, mint gyengéd anya,

és néha, mint szigorú apa, bán vele, de
majdnem a végtelenségig foglya marad
e föld kápráztató és varázsos szellemének.
Míg eszménye gyönge és tudata borús, minden

kő alatt egy kígyó vagy egy skorpió rejtőzik.
Ez egy lassú, hosszú idő, mely során egy balga ember
az élet törvényeivel örökké küszködik.
Egyenlően ismeri meg az élvezetet és a fájdalmat,

és emberi hajlama állandóan csak a földnek
mulandó mámora felé tereli. Fájdalom vagy
élvezet, minden érzés olyan, mint egy iskola,
de végül az emberi eszmében megszületik

a gondolkodás tétova szava. Idővel mindenkinek
tudás a célja, és a tudással együtt csírázni kezd
az akarata. A tudás hatalom, de könnyen félrevezet,
mert a hatalomra vágyás egyik legnagyobb veszélye.

Ennek viszont a büszkeség és zsarnokság az
ikertestvére. Egyetlen orvosság erre a jóakarat
és az alázatosság. Ez mind részese a földi
hatalomnak, akár mint erény, akár mint vétek.
Csak egyben vagyok biztos, hogy minden változik,
de az embernek saját elhatározása a megváltozás.
Tudása által állandóan választással áll szemben.
Útja sokáig előre vezetett, mert ez a fejlődésnek

ősi törvénye, de mikor végre betelik a pohár, az út
kétfelé szakad, és vagy balra vagy jobbra vezet.
Balra a zsarnok megy, jobbra, ki tiszta szívvel szeret.
Végül megérik az idő, mikor a földnek zarándoka

hátat fordít a gonosznak, és feladja a hosszú harcot
nemesebb tudatával felvértezve. Krisztus felé fordul szeretettel
telt lélekkel, és az Atya szőlőskertjében dolgozik.
Mióta az élet vizéből ivott, már többé nem szomjazik,

hanem éberen és szeretettel végzi önzetlen feladatát.
Hosszú s nehéz zarándoklása után földi élete
útjának végére érve, önként feszíti keresztre önmagát,
mert végre lemondott mindenről, ami mulandó és földi.

Most már bátran száll szembe a halállal, melyet nem
veszteségnek, hanem végső győzelemnek tekint.
Amint lenéz a keresztről, szemei könnyekkel telnek,
de nem önmagát siratja, hanem a gyarló emberiséget,

és minden könnycsepp olyan, mint egy fohász.
Most már élete teljesen Isten kezében van. Kileheli
lelkét, és ezáltal legyőzi a halált. Teste élettelen
a kereszten, de ő már halhatatlan. S íme, születik

Istennek egy új leánya vagy fia -
s mint Krisztus példája mutatta -,
minden megfeszítésnek feltámadás a díja.