Te lettél édes, lelkemnek ébredése,
szívben parázsló tűznek éledése.
Lánggá szítottad hamuvá vált parázst,
örömtánccá változtattad a magányt.

Hiszem, lelkünk örökké összeforrott,
együtt viselünk örömöt és gondot.
Meglepetés volt nekem e varázslat,
szerelmed idézett hátamra szárnyat.

Az életemben mást nem kérek
légy az enyém adja ég.
Nem rontott meg téged az élet
a te szíved tiszta még.
Mióta előszőr láttalak,
elrabolt a szerelem.
Leghőbb vágyam, hogy azt lássam
gyűrűm csillan kezeden.

Mindent megadnák szerelmedért
nem tudom, hogy érted-e.
Pillantásod tüzében égve
hangod nekem lágy zene.
Kitárt lélekkel kérlek téged
add szívedet csak nekem.
Leghőbb vágyam, hogy azt lássam
gyűrűm csillan kezeden.

Mint fájó fogat,
úgy szeretlek téged.

Mint fűszál a nyulat,
úgy szeretlek téged.

Mint jó a rosszat,
úgy szeretlek téged.

Miért mondod azt,
hogy nem szeretlek téged?

Szeretlek. Mondtam sokat.
Vagy tán nem ezt kérted?

Esélytelenül

Hófelhők sírnak a fényes Hold alatt,
Magányos jéghegy szívem, érzem, érted meghasad.
Szenvedéseim völgyén alkonyati csendek,
Árnyékvilágunkban örök a szenvedésem.

Parányi reménnyel feléd sodort a tavaszi szél,
Valentin napján lábaim nyoma szárnyra kél.
A végtelen örökkévalóságban vergődök,
Végtelen reménnyel bús szerelmünkön tengődök.

Elzüllött, élettelen reményem nyomán
Szerettük egymást ifjúságunknak hajnalán.
Otthonom lett a sivár messzeség,
Örök téli álomra szenderült már minden szenvedés.

Isteni asszony,
Szívemnek királynője.
Hajnali fényárban lebegő táncod
A kedvemért újra járod.

Barna hajad
Fújja a szél.
Csillagok fényénél
Szebben mesél.

Tündöklő tájban
Tarka virágom.
Szeretlek téged,
Utánad vágyom.

Én már nem engedlek el
Minden éjszakán.
Oly lágyan ölellek,
Még én élek, mindig szeretlek.