Mennyire másak a májusi esték,
amikor gyúlnak a csillagok,
megannyi apró fényes kis pontban,
s a Göncöl szekér is úgy ragyog.
Mennyire más, mikor csillagok fénye
kísér végig az utadon,
mint mikor borongós, sötét az este,
s nincs csillag, amely rád ragyog.
Csak az utcai lámpa világít,
de a levegő oly hideg,
hűvös szelével fújja az arcod,
amelytől fázol, s megremegsz.
Olyankor jó a karodba bújni,
hogy felmelegítsd a testemet,
s érezni minden lélegzetednél,
mennyire vágysz rá, hogy szeress.
Olyankor mindig más vagyok én is.
Annyira jó, mikor átölelsz!
Tudod, olyankor bús vagyok én is,
s nem vágyom másra, csak szeress.
amikor gyúlnak a csillagok,
megannyi apró fényes kis pontban,
s a Göncöl szekér is úgy ragyog.
Mennyire más, mikor csillagok fénye
kísér végig az utadon,
mint mikor borongós, sötét az este,
s nincs csillag, amely rád ragyog.
Csak az utcai lámpa világít,
de a levegő oly hideg,
hűvös szelével fújja az arcod,
amelytől fázol, s megremegsz.
Olyankor jó a karodba bújni,
hogy felmelegítsd a testemet,
s érezni minden lélegzetednél,
mennyire vágysz rá, hogy szeress.
Olyankor mindig más vagyok én is.
Annyira jó, mikor átölelsz!
Tudod, olyankor bús vagyok én is,
s nem vágyom másra, csak szeress.
Ott, a távoli réteken, hol
napfényben fürdik a táj,
ott szeretnék most kóborolni,
szívem most úgy oda vágy.
Hol a táj most annyira színes,
s olyan szép most a határ,
piros pipacsok, szarkalábak
között a kedvem is más.
Most csak egyedül kóborolnék,
hisz szívem annyira fáj,
nem akarom, hogy sírni lásson
senki, hogy nem tudja más
mért sírok, hiszen nem bánt senki,
és mégis: valami bánt,
nem is értem, hogy mi van vélem,
hisz csak a hiányod fáj.
Valami furcsa fájdalom
most lelkemben ütött tanyát,
kínzó, égető szenvedéllyel,
s nyugodni sehogy sem hágy.
Kereslek. Lehunyt szemeimmel
látom az arcodat már
magam előtt, és egyre kérdem:
mikor jössz? Nem bírom már.
S látom: szemeid íriszében
hogy te is ugyanúgy vágysz,
arra a forró pillanatra,
mikor a karodba zársz.
napfényben fürdik a táj,
ott szeretnék most kóborolni,
szívem most úgy oda vágy.
Hol a táj most annyira színes,
s olyan szép most a határ,
piros pipacsok, szarkalábak
között a kedvem is más.
Most csak egyedül kóborolnék,
hisz szívem annyira fáj,
nem akarom, hogy sírni lásson
senki, hogy nem tudja más
mért sírok, hiszen nem bánt senki,
és mégis: valami bánt,
nem is értem, hogy mi van vélem,
hisz csak a hiányod fáj.
Valami furcsa fájdalom
most lelkemben ütött tanyát,
kínzó, égető szenvedéllyel,
s nyugodni sehogy sem hágy.
Kereslek. Lehunyt szemeimmel
látom az arcodat már
magam előtt, és egyre kérdem:
mikor jössz? Nem bírom már.
S látom: szemeid íriszében
hogy te is ugyanúgy vágysz,
arra a forró pillanatra,
mikor a karodba zársz.
Oltsd el a lámpát. Zavar a fénye.
Nem kell semmilyen fény nekem,
csak te, hisz a szemeid fénye
oly szépen világít nekem.
Most csak bújj hozzám. Te légy a mécses,
mely utat mutatva világít nekem,
Hiszen úgy félek. E gonosz világban
lassan már sehol nem lelem helyem.
Ma éjjel minden bánatodban,
s örömben osztozom veled,
ha fázol, majd felmelegítlek,
s ha kell, majd takaród leszek.
Ma éjjel úgy bújj majd hozzám,
hogy eloszlasd minden kételyem,
amely úgy kínoz. S kérlek.
Ne okozz csalódást nekem.
Tudod, hogy egyetlen álmom,
csak az, hogy veled legyek,
s nem kell semmi, csak úgy szeress engem,
ahogyan én szeretek.
Nem kell semmilyen fény nekem,
csak te, hisz a szemeid fénye
oly szépen világít nekem.
Most csak bújj hozzám. Te légy a mécses,
mely utat mutatva világít nekem,
Hiszen úgy félek. E gonosz világban
lassan már sehol nem lelem helyem.
Ma éjjel minden bánatodban,
s örömben osztozom veled,
ha fázol, majd felmelegítlek,
s ha kell, majd takaród leszek.
Ma éjjel úgy bújj majd hozzám,
hogy eloszlasd minden kételyem,
amely úgy kínoz. S kérlek.
Ne okozz csalódást nekem.
Tudod, hogy egyetlen álmom,
csak az, hogy veled legyek,
s nem kell semmi, csak úgy szeress engem,
ahogyan én szeretek.
Végtelen hosszúnak tűnnek a percek
ameddig hozzád érkezem,
pedig sietek. S a kavicsos úton
szinte már futva lépkedek.
Lassan pereg a perc, az óra,
szinte már alig észlelem
csak szívem nyugtalan dobbanása,
sürgeti minden ízemet.
Tudod: tegnap még nem akartam,
hogy magadhoz láncolj teljesen,
hiszen annyian bántottak már,
s túl sok seb van a lelkemen.
Mégis: valami belülről úgy űz,
szinte égeti mindenem,
mint futótűz, amely sebesen terjed,
keresztül gázolva mindenen.
Ez a tűz most már hozzád láncol,
te gyújtottad fel mindenem.
Te vagy csak, aki elolthatja!
Többé már nem kell senki sem!
Olyan félénken érek hozzád,
még a szívem is megremeg,
s érzem ereid lüktetésén,
ugyan úgy vágysz rám, és szeretsz.
Sosem hittem, hogy valaki egyszer
áthatol még a szívemen,
Hiszen úgy védtem, mint a páncél,
amelyről minden lepereg.
Most itt vagyok. Karodba bújva,
s szerelmem olyan végtelen,
mint a csillagok fent az égen,
melyek annyira fénylenek.
ameddig hozzád érkezem,
pedig sietek. S a kavicsos úton
szinte már futva lépkedek.
Lassan pereg a perc, az óra,
szinte már alig észlelem
csak szívem nyugtalan dobbanása,
sürgeti minden ízemet.
Tudod: tegnap még nem akartam,
hogy magadhoz láncolj teljesen,
hiszen annyian bántottak már,
s túl sok seb van a lelkemen.
Mégis: valami belülről úgy űz,
szinte égeti mindenem,
mint futótűz, amely sebesen terjed,
keresztül gázolva mindenen.
Ez a tűz most már hozzád láncol,
te gyújtottad fel mindenem.
Te vagy csak, aki elolthatja!
Többé már nem kell senki sem!
Olyan félénken érek hozzád,
még a szívem is megremeg,
s érzem ereid lüktetésén,
ugyan úgy vágysz rám, és szeretsz.
Sosem hittem, hogy valaki egyszer
áthatol még a szívemen,
Hiszen úgy védtem, mint a páncél,
amelyről minden lepereg.
Most itt vagyok. Karodba bújva,
s szerelmem olyan végtelen,
mint a csillagok fent az égen,
melyek annyira fénylenek.
Arcodra rajzolnám a nyár minden színét,
a reggeli napfény tűző sugarát,
s az izzadt reggelek lehulló cseppjét
ajkadra gyógyírként hullajtanám.
A hirtelen feltámadt kósza szellőt
hajadra borzolva ott tartanám,
s aggódó ráncaid homlokodról
csupasz szelével gyógyítanám.
Megtennék mindent, hogyha kérnéd,
hogy mosoly suhanjon arcodon át,
hiszen szeretlek, s megérzem, rögtön
amikor téged valami bánt.
Tudom: az élet kegyetlen néha.
Elég egyetlen szemvillanás,
világok omlanak össze bennünk,
s akkor tudjuk csak, mennyire fáj.
Úgy védenélek minden kis bajtól,
akár egy erős viharkabát,
de nem tudlak! Hisz ember vagyok csak!
De veled vagyok, és vigyázok rád.
a reggeli napfény tűző sugarát,
s az izzadt reggelek lehulló cseppjét
ajkadra gyógyírként hullajtanám.
A hirtelen feltámadt kósza szellőt
hajadra borzolva ott tartanám,
s aggódó ráncaid homlokodról
csupasz szelével gyógyítanám.
Megtennék mindent, hogyha kérnéd,
hogy mosoly suhanjon arcodon át,
hiszen szeretlek, s megérzem, rögtön
amikor téged valami bánt.
Tudom: az élet kegyetlen néha.
Elég egyetlen szemvillanás,
világok omlanak össze bennünk,
s akkor tudjuk csak, mennyire fáj.
Úgy védenélek minden kis bajtól,
akár egy erős viharkabát,
de nem tudlak! Hisz ember vagyok csak!
De veled vagyok, és vigyázok rád.