Én nem tudom miért nem érzem
Jázminoknak illatát,
Miért szenvedek kínban égve
Sok tivornyás éjszakát.
Én nem tudom miért sebez
A csók, ha éri ajkamat,
Miért fizetek sápadt kínnal,
Miért a vérem a kamat.
Én nem tudom -jaj- nem tudom.
Csak, azt tudom, hohy kínban élek
Véráztatva bús magam.
Járom a halottas táncot
Vad iramban, szédült fővel
Arcomra feküsznek ráncok
Megroggyanok bús fáradtan.
Hiába, mindig több a ránc
(Oh szűz leányok fehér teste)
S mint vadabb tánc, a tánc
Csak ezt tudom, csak azt tudom,
Hogy összerogyok egy hajnalon
S a vörös nap csókol szíven
Egy tarka, cifra pamlagon.

Megöl a mámor, meglásd megöl
Rózsakoszorúval a fejemen
Arany serleggel a kezemben.

Megöl a mámor, meglásd megöl
Vad tánc közben nyulok hosszan el
Tivornyás részeg, kába fejjel.

Megöl a mámor, meglásd megöl
Elterülök halottan, halva
És köröttem kacagnak karba.

Megöl a mámor, meglásd megöl
Mások kacagják az élet dalát
S én nem tudom elűzni a halált.

Megöl a mámor, meglásd megöl
Elterülök halottan halva
És köröttem kacagnak karba.

"Révész Bélának küldöm."

Bús sápadt, szép halott arcod
rámkacag a falról
- jaj - rámkacag halotti maszkod.
Én nézem és én látom
amint kezed ölelésre tárul,
hogy átölelje Halálba vágyó
fáradt, tört fejem,
hogy átöleljen halálos öleléssel.
Végig csókol szemednek
drága, bágyadt fénye
sápadt patinát von fejemre.
Átölel a fény, a világosság
szavaid cikázó fénye.
Te adod szememnek a látást
agyamnak gyönyört, az életet.
Fázósan csókol végig ajkad
s lehunyod bágyadt két szemed,
fáradtan csukódol össze
fehér papír sok dűlt betü.
Rám kacag csukott, halott szemed
halotti maszkod a "Halottak élén".

Nyomodban egy furcsa idegen
Követ mint néma árnyék
Kacagva, ólmos hidegen
Kisér a komor idegen.

Nyár volt még mikor eléd jött
Nyár, színes szép tarka nyár,
A fákon friss gyümölcs ért
Színes volt, víg, vidám táj.

Pár napja mindig nyomodba jár
A furcsa kusza sárga ember,
Pár napja már, hogy mult a nyár
Hogy jött az ősz, a bús halál.

Kisér, egy nap majd átölel
Hervasztó karja elsárgít
Csókja arcodra ráncot hint
Elhervaszt majd a sápadt ősz.

Ha elmegyek e vén falak megett,
Vigasztalan sejtelmet érezek.
Nem kell az nap se bor, se szó, se játék,
Ugy érzem, mintha a jövőbe látnék.

Ez az utolsó! Mind ide jövünk,
Kik lehetetlen álmokat szövünk.
Amit virágos kis falunkba kezdtünk,
Hajh! Itt kell azt mind egykor befejeznünk!

Előre jó fiuk! Ne féljetek!
Hiába azért mégsem éltetek!
Akik lenéznek, kik sohsem szerettek,
Majd megbocsátnak, hogyha eltemetnek!

Mi vagyunk, akik ébren álmodunk,
Mi vagyunk, akik élni nem tudunk.
- Nekünk, kik e szép földön mitsem érünk,
Ez a vén ház legyen a büszkeségünk!

Nem hősi halál a mi végzetünk,
Szabadságért mi nem vérezhetünk,
Nem hullhatunk el harczok viharában:
Mi itt nem halunk meg - festetlen faágyban.

Hanem azért, fiuk, daloljatok!
Hová lehet, virágot szórjatok!
Legyen elég, ha napunk lemenőben,
Egy ingyen sír - a régi temetőben!