Alattomosan, hívatlanul érkezett.
Féktelenül zabálta a testét nyolc hónapig.
Csodadoktorok mérge szőke zuhatagát elvette.
Anyám haján és emlékeken lépkedek,
felsérti talpam ez az új szőnyeg.
A porszívó és önámítás enyhíti a kínokat.
Rózsaszín lakk a körmén utolsó méltósága.
Félrenéz, mikor pelenkáját cserélem.
Szövöm a szót, nem öklendezem.
A kínai piacos olcsó paróka elkíséri végső útjára.
Némán ment el. Egy székben ülve.
Napszemüvege sem csúszott le.
Ennyi egy ember, négy és fél kilónyi zöld biourna.

Időt kért a haláltól egy lődörgő agy,
és lázasan kutatta a Világ létét,
tudva, hogy jövőnk nem csupán a Földön van,
hanem valahol, kívül öle rezgésén.
Gondolatában suhant mindenekfelett,
merre színjátszó gázfelhők kőröztek,
s távol, míg az Űr csendjében révedezett,
gömbhalmazok csillámai sűrűsödtek.
Majd a sötét anyag, opálos mezsgyéjén
az elhajlott tér örvényén át áramlott,
túlon a fekete lyuk megdermedt fényén,
hol az élet show-ja már láthatatlan pont.

2018

Pörög a rozsdás gyártósor,
Meg nem áll, hajt szüntelen.
Egyforma, örökös folyamat,
Monoton, jól bevált ütemen.

Szalagnál kimerült angyalok,
Kifakult, sűrű véres szárnyaik.
Még dobogó, jegesen vérző,
Sötét massza lepte vágyaik.

Isten kiadja időtlen parancsát,
Kegyetlen, igazi vezérigazgató.
Darabszám a minőség felett,
Az egyedi itt el nem fogadható.

Halált öntenek emberi formába,
Megkapjuk örökös börtönünk.
Az Úr nyugtázza, továbbengedi,
Vékony héjú törékeny kelyhünk.

Húskampón viszik a testeket,
Végső lépés ez a lélekcsarnok.
Felvágják még üres mellkasunk,
Keserű elmúlást lehelnek bele.
Sorsunk mától, hogy meghalunk.

Élénken él az emléked bennem,
nem búcsúztál - én álltam döbbenten,
még itt voltál, de lelked útra kész,
emlékezeted néha visszatért.

Láttam, tested csont-sovánnyá fogyott,
de szemeidben a fény ragyogott,
szavak nélkül értettem a kérést,
engedj el! - a szívem már megbékélt.

Akkor és ott - megértettem mindent,
földi életed most búcsút intett,
már nem engem láttál, a fény hívott,
az ismeretlenbe ajtó nyílott.

Öleltelek volna - hogy ne menj el,
látod, Mama! - küszködök könnyekkel,
talán nem is hallod, amit mondok,
halálos csend - én beleborzongok.

Arcodra szelídült a fájdalom,
a szenvedést meg kellett váltanod,
a Nap sem kísér utadon többé,
Hold ezüst fénye ölel örökké.

Érzed a mélységek rezdülését,
a hajnali dallam csendülését,
szemeid a kék óceánt hordják,
szivárványszínek adnak koronát.

Könnyedén lebegsz az égi hídon,
új élet vár rád egy másik síkon,
a halállal megszűnt földi léted,
sugárzó fény lett a menedéked.

Életutad már fent megíródott,
Lelkedben magaddal hoztad a kódot.
Földi életed során a célod,
Teljesítsd felvállalt sorsod.
A tragédia, mit megélünk idelent,
Fájdalom könnyeiben jelenik meg.
Te, ki vállalt feladatod megélted,
Angyalok szárnyán örömmel pihenhetsz.
Tudtad életed nemsoká véget ér már,
Álmok világában szeretettel bíztad őket reám.
Itt hagytad e földi világot,
Beteljesült vele áldozathozatalod.
Az Úr áldása kísérjen, vezessen,
Felhők feletti életed boldog legyen.
Ki itt maradtál még utadon,
Töröld le könnyeidet arcodról.
Lezárult életed egy szakasza,
S feloldódott vele lelked karmája.
Még élhetsz majd egy boldog jövőt,
Melyet Isten adott kegyelméül.