Három millió ember nevében
kérlek: nézz le ránk! Istenem!
Nem hiszem el, hogy ilyen sok ember
önhibájából nincstelen!
Mért nézed el, hogy esőben, fagyban
néhány forintért küzdjenek?
Mért tűröd el, hogy közmunka néven
porig alázzák népedet?
Mért azt véded, ki önkényes gőggel
sátánként poklot teremt?
Százat, ezreket dönt nyomorba,
elvéve tőlük a kenyeret.
Mért nem segítesz végre rajtuk?
Hisz ők is épp olyan emberek,
mint azok, kik díszes kehelyből isznak,
dőzsölnek, és csak züllenek.
Három millió koldus néz rád
esdve, hogy segíts! Istenem!
Ha látod és hallod ott az égben,
nem tűröd el, hogy így legyen!

Soha országban van egy kiszáradt folyó
Melyet csak száraz szemek látnak
Kihalt, kopár táján búsuló lelkek állnak.
Itt bármi könnyezés be van tiltva,
De mégis a s?rás napjára várnak.

Egy anya gyermekét szorongatja
Kit halálosan emészt a láz.
Gyógyulás már nincs kilátásban
S gyászos hangulatban borul a ház.
A síráson kívül nincs más fohász!

Az eltört játék, vérző orr,
Hát ilyen lett e ifjúkor?
E iskola év egy borzalom.
Ha panaszkodok megbánom?
Nem! Erre sírás napja alkalom!

Miféle gonosz előírás
Hogy férfi ki sír az hibáz?
Amikor Akhilleusz Parokloszt elvesztette
Bátran s nyíltan megkönnyezte.
A hősnek sírás napja megengedte!

Sírás Napja keringet bennünket,
Szóval adjunk neki jogos nevet.
Nem számít, hogy ki és mi vagy,
De Sírás Napján le ne maradj,
S engedd meg hogy sírva fakadj!

Keserűen Márta
az alkalmat kivárta,
hogy odapisáljon
a községház falára.

Ő volt e helységnek
a falú bolondja,
de ez nem jelenti,
hogy bárkinek a rongya.

Próbálják még egyszer
megszégyeníteni!
Majd jól kiüríti magát
és a falra fogja kenni!

A poéta siráma…

Bánattal telítve írnám a szomorú versemet,
De nincsen elég gondolatom, keresek eleget…
Bánatom víz alá nyom, érzem, az élet nem szeret.

Bármerre nézek, vastag falak vesznek körül… ott állnak!
Nézem őket értetlen, miért várják, hogy én átmásszak?
A boldogságért –keleti módon- csak kell, hogy kiáltsak?

Látom már, az jellemző rám, hogy pacát ejtek,
Tollszáramból leesnek a tinta könnycseppek…
Én meg gyorsan, kis itatóspapírt tépkedek…

Nem most van, hogy átélem a boldogság pillanatát,
De naponta érzem magamon az élet mivoltát…
Leírnám, de hogyan, hogy értsék tollam kiáltását?

Neki is veselkedtem, de tollhegy beakadt... papírba,
Tenta fröccsent, cseppecske meg repült… bele a panírba!
Éhes vagyok, és csak boldogtalan… ez lesz a fasírtba…

Imára kulcsolnám én a kezeimet, de akkor hogy írok,
A lelkem meg, ha elmegy egy teljesen más vágányon… sírok.
Segítségért kiáltok... egy ilyen életet nehezen bírok.

Karcolom a papírt, leírom, hogy ne fájjon a szívem,
Soraim gyarapodnak, hogy alakul az életívem…
Kilesek az ablakon… nekem a hold-ezüst a színem.

Most ismerem fel! Írok, gondolatokat ontok a papírra,
Lelkem legmélyét keresem én fel, fütyülők minden manírra…
Boldogan verselek, csodálattal nézek az aszott fakírra.

Vecsés, 2015. december 30. – Kustra Ferenc József

Gyönge vagyok. Testemben láz van.
alig érzem a lábamat,
mintha valami földre húzna,
mint a hínár, mely rám tapad.


Lábamon, körbetekeredve,
s úgy fáj, mint véres húscafat,
melyet eleven testemből téptek,
de sajgó darabja ott maradt.


Nem is tudom, már mi fáj jobban.
A testem, mely lüktet lázasan?
Vagy a lelkem, mit összetörtek,
s földbe döngölve ott maradt.


Tudom. A testre van sok gyógyír,
amely enyhíti kínomat,
de a lelkem az épp úgy vérzik,
mintha tőr vájná húsomat.

Mégis tudom: le fogom győzni!
Legyen bármilyen bősz vihar!
Bárhogy ledöngöl, talpra állok,
Hogy csak azért is visszakapd.

Mind azt a kínt, mit te okoztál
százszor! Ezerszer megkapod,
hogy megérezd végre mit ártottál,
s ne legyen többé nappalod


anélkül, hogy ne fájjon szíved,
amiért ártottál oly sokat,
s gonosz szíved ezer darabra
törjön, hogy ne bánts másokat!