Ha ki tudnám sírni minden vágyamat
Ha ránctalanul hagyhatnám ágyamat.
Ha sírhatnék véres, sajgó könnyeket
Távol kolostorban múlt életem felett
Ha élhetnék asszony nélkül vágytalan,
Mint kámzsás barát derűsen egymagam.
Nem élnék kínba, vérbe, fáradt kéjbe
Nem véreznék a csábos cifra fénybe.
Örömdal patakzana az ajkamon
Átölelne a csönd a nyugalom.

"Lillynek. Boldogok kik sírnak,
mert ők megvígasztaltatnak.
Máté evangéliuma 5.4."

Arcomon kacag a bánat,
Véresre roncsolja számat
A bánat, a bolond bánat.

Szememben él a szenvedés,
Hasítja testem mint a kés
A szenvedés, a szenvedés.

Lelkemben dúl a fájdalom,
Ezért sikolt minden dalom:
A fájdalom, a fájdalom.

Nekem minden csak játék és ajándék
A csók is játék
A csók is ajándék.

Nékem minden fáj, minden szívembe váj
A kacagás csak fáj
A sírás sebet váj.

Az életem sápadt és elfáradt
ajkam fakó sápadt
Agyam bomlott fáradt.

Széjjelhúllok törve és meggyötörve
Rútul összetörve
Véresre gyötörve.

Lenéznek és gúnyolnak engem,
Ugy járok itt mint idegenben.
A gáncsot tűröm, hallgatom,
Lenézve - büszkén, szabadon.

Kiket feldob a sors szeszélye:
Nagyok vagytok ti hozzám mérve,
Piperkőcz, ifju gyermekek,
Csak rajta, törekedjetek!

Én félre állok, - nem ragyogni,
Csak egy-két dalom eldalolni,
S ha eldaloltam pár dalom,
A jövendőről álmodom:

Nem harsona szó mellett nyujtják
A költő igaz koszorúját,
De sirjára, ha moh fedi,
Egy ismeretlen kéz teszi.

Nagy szívemből a keserűség torka
Haló tüdőbetegként fölhörög:
No, valaki itt szép rakásra hordta
A szenvedést - s ez élet? és örök?

Igen, csak menni s üreges sebünket
Kitátva hagyni, lepje csak a por
S Istent keresni: Nagy Bírót, ki büntet
S bús keresőt ki anyaként apol

S az égre fölhörögni, nem találván,
És szitkozódni - hátha észre vesz
S tovább loholni elrugottan, árván,
Mert Ismeretlenünknek tetszik ez!

Bajnok-futók roppant, őrült arénán,
Hol mindenképp csak vesztes lehetünk
S Cézárunkhoz még esdekelni bénán,
Mert intésétől függ az életünk!

Éhessen bőgni és amit ha bántott,
Nem bántott így a Mammon ökle sem:
Rossz mellünk verve sírni miatyánkot,
Amíg mosolyg az Úr csak csendesen.

Ó szörnyü Úr, kit ember sohse látott,
Nem görnyedek már több litániát,
Robbanjon össze százezer világod,
Nem lesz itt úgyse boldogabb világ!