Hulló levelek ,mondjátok meg nékem
mit tehetnék hogy végre jobb legyen?
Hulló levelek,csak tőletek kérdem
hová sodor a szélvész titeket?

Hulló levelek!Olyan lettem én is,
mint ti vagytok!Eldobva,némán szenvedek.
Hulló levelek! Hadd legyek ott én is
mikor elsöpör egy zúgó fergeteg!

Hulló levelek,kik némán ott hevertek,
hadd menjek közétek hogy én is ott legyek,
hogy elsöpörjön engem is egy szélvész,
vagy pihenjek én is csöndben köztetek.

Az első követ az vesse reád,
ki nem követett el hibát még soha,
az első követ az vesse reád,
kinek sosem volt sorsa mostoha.

Az első követ az vesse reád,
ki ő maga is tökéletes,
az első követ az vesse reád,
ki fölött nem gyűlnek sötét fellegek.

Az első követ az vesse reád,
ki még sosem sírt,sosem vétkezett,
hisz mindenki vét,és mindenki hibázott,
aki porrá lett,és porból vétetett.

Zimankós gonosz tél!Elvettél tőlem
mindent mi kedves volt nekem,
dühöngő szeleddel mindent felkavartál,
s pokollá tetted életem.

Zimankós hideg tél!Ne hidd hogy győzhetsz!
Nem fog megtörni semmi sem!
Pusztító erőddel úgy is szembeszállok,
s viharként tombolva elveszem!

Most gúzsba kötve béklyóba zúztál,
rám kötve fagyos láncodat,
lelkemre jégvirágot szórtál,
szótlanra fagyasztva ajkamat!

De maradt a lelkemben szikra!
Mit oltani el nem tudsz soha!
Mely bennem izzik és parázslik,
s letépi fagyos láncodat!

Én izzó parázzsal dobom vissza
ami belőle megmarad,
letörve pusztító erődet
amíg már semmi sem marad!

Egy fénykép, miről tekintesz vissza rám.
Egy ütött, kopott, sárga papír,
mit az emlékezés elém dobott.
Egy régi titok fiókom alján,
óvlak, mint anya gyermekét a karján.

Egy mosoly, egy kávéfolt,
egy folt mely szomjúságot olt.
Épp szád alsó peremén,
nem itattuk fel még frissen, az elején!

Egy ócska lap vagy csupán,
meredsz rám pajkosan, bután.
Szemed fényárban úszik,
s egy ujj nyomata karodra kúszik.

Csak egy pillanat, katt,
mégis örökre megmaradt.

Kivül erősnek látszom,
de belül órdítva sírok.
Alig vártam hogy újra lásslak,
ezért nem is akartam felfogni mikor mással láttalak.

Fogtad a kezét s nevetél
szíved meleg volt pedig kint dúlt a hideg tél.
Azt a kedves pillantást mivel őt nézted,
örökre az emlékezetembe vésted.

Mint sebes vonat,ki senit ki nem kerül,
mint vad musztáng tombolok legbelül.
Mindent férre dobva,eltörve tomoblnék,
míg a kimerültségtől össze nem esnék.

Mint égő gyertyaláng,ki senkit sem zavar,
mind gyönge szellő,ki vihart nem kavar.
Ily megnyugvás van a lelkemben,
miközben egyre nagyobb szívemben a seb.

Versbe folytom bánatom,
visszaépítem boldogságom,
Hisz a rózsa is elhervad,
de idővel újabb bimbót ad!