Requiem egy kertért


Kertterveztem zölddel,
domb aljában kővel.
Mezsgye füvén tipegővel,
virágszegély kisérővel.
Fürge gyíknak futásával,
üregi pók kuckójával.
Méhecskéknek döngicsével,
cirip tücsök énekével.
Rózsák bódult illatával,
madárkának trillájával.
Édes szőlő mosolyával, s
kerti padnak vonzásával.
De!
Mivégre ha mindez nem kell,
mit kezdjek e kedvvel?
Elillan mint tűnő álom, s
újra talán sose látom.



Írta: Lupták Gyula
Budapest, 2009-01-13

Szeretnék már másfelé nézni,
De szemem vonzza ez a kép.
Szeretnék végre megnyugodni,
Hogy engedjen fel már a jég.
Nézem az arcod. Mosolyogsz rám,
Szemed vidáman rám tekint.
Mintha jósként jövőbe látnál
Törékeny ujjad búcsút int.
A szívem elszorul megint.

Ha az ókorban éltél volna,
S viselsz tógát és bőrsarut,
Megvívtál volna Góliáttal,
Vagy Lehelként döngetsz kaput.
Átkelsz a hegyen Hannibállal,
Felfedezed Amerikát.
Senki szigetén kincset lelsz és
Legyőzöd a spanyol bikát.
Megnyertél volna száz csatát.

De te az újkorban születtél.
Jetek hasítják az eget.
Computer volt a te világod,
És popzene az életed.
Mégis, lehettél volna győztes,
Tudós, tűzoltó, vagy tanár,
Vagy mérnök apád nyomdokán,
Ha nem lett volna lehetetlen,
A kis fehér port tenyeredben
Legyőzni egy nap hajnalán?

S így: Emlék lettél Unokám.

- Elhalkult a zene, Halványabb lett a fény. De a virágok neked nyílnak még! -Szemem könnyes, tekintetem a semmibe vész. Emléked itt marad, bár tested elenyész. - Másképpen szól a zene, Más milyen a fény. Lelked mára csillagok közt él. Átölel az angyalok szerető karja. Szívemet a fájdalom marja! - Búcsúzom mert mást nem tehetek! Isten veled, találjon békét a lelked! Fné. Bíró Mária

Mi ez a tomboló szenvedély
Mely megbújva szívem rejtekén
Most mindent felkavar?
Mi ez az elfojtott néma vágy
Mely megtépve lelkem minden zugát
Belülről egyre mar?
Mi ez a mardosó fájdalom
Mely belülről éget és sajog
S nyugodni mégse hagy?
Mi ez az arcomra ráfagyott
Szívemet tépő fájdalom
S még meddig tart?
Nem tudom! De legyőzöm újra
Ha kell tombolva, sírva
Mi mindent felkavar,
s nem lesz más csak eltépett foszlány!
Mely szívemnek darabja volt tán,
Mely megmaradt.

Felkelsz egy reggel, s nem indul jól a nap.
Később jó hírt kapsz, boldogan szaladsz haza.
Szép a napod a kedved 100%-os.
Aztán jön egy fordulat, s csak rosszra számíthatsz.
Elborít mindent a fekete felhő, sötét lesz és elered az eső.
Amit a homokba írtunk, elvitte a víz, amit az égre festettünk elfújta a szél.


Tombol még mindig a vihar, kinn hideg az idő.
Csak esik, esik és fúj a szél,elázott minden
mi kint volt a hidegben.


Eláll az eső, de még mindíg sötét van.
Jobb lett, de teljesen nem szünt meg.
Eltűntek a homokba írások, az égre festett álmok.