Száraz kórón ücsörög a nyár.
Hűs párával lepett a határ.
Rőtarany lepel simul fákra.
Eljön az ősz, már nemsokára.

Ez a törvény. Így kell, hogy legyen.
Most átadom neki a helyem.
Még utoljára kiált nagyot.
Halihó ősz. Már itt sem vagyok.

Beköszönt a nyár az őszhöz.
Kéréssel fordulok önhöz.
Hadd maradjak egy pár napig.
Csak míg cipőm el nem kopik.

Na, de kérem az nem egy pár nap.
Maga engem biztos becsap.
De azért ne menjen haza.
Legyen vénasszonyok nyara.

Beborítottad tejszínű lepelbe,
kedves angyal járta tájakat.
Köpenyed a valóságot belepte,
nap fényéből varázsoltál árnyakat.

Titkokkal szövöd át a tudottat,
sejtelmes lett mi látott volt.
Vetítesz ki álmokból lopottat,
mit ködhullámod megrajzolt.

A nappal gyönyörű volt, az ég felhőtlen és valószínűtlen kék,
A forró és aranyló sugarak testünket, lelkünket ölelték...
Tombolt a hőség, homlokunkon ott voltak az izzadtság gyöngyöcskék.

Ez ritka pihenő napunk volt, túráztunk fent a hegyekben,
És csak átadtuk magunkat… csak elvoltunk… a természetben…
Fenyőillat, bogárzümmögés, szellő… pókháló, lengésben.
*
Természet és mi.
Bóklászás a fák között.
Átlényegülés.
*
Zöld változatok…
Különleges kavalkád.
Szemkápráztató.
*
Fűben ültünk, természetben és úgy ebédeltünk,
Falatoztunk, különféle szendvicseket ettünk…
Eközben múlhatatlanul káprázott a lelkünk.

A nap gyorsan elmúlt, a jóleső fáradtság uralkodott!
Hegyről lefelé hazaindultunk, est kéjesen támadott…
Holdfény, ezüstben átvette a terepet, hatalmaskodott.

Vecsés, 2015. október 23. – Kustra Ferenc – íródott: Versben és senrjú -ban…

kint ülök, pillámon még csüng az álom,
messze távolban, a hajnalt festő,
kék-aranyba feszül, picit vacogom,
ahogy ágyamból kelvén nézem őt,

mint e kék tenger hajnalpír szépségét,
ó, mily tündökölőn csodálatos szép,
ahogy a tenger mélykékjébe lép
a természetanya festő képén,

látod itt így ébred a napfénye,
vele együtt ébred a sirály ott fenn,
messze távolban a térben ott lent
a hold gördül le, itten la éppen,

hol a hajnali nap mosolya kísér,
s a pillámon a mézes ízcsókja ér.