Ábrándok, melyek úgy
szállnak messze
életünk múló színpadán,
mint a légtérbe eregetett
gomolygó füstkarikák.
Valahol eltűnnek az égen,
s nem látunk semmit se már,
csak felhőket, melyek összegyűlve
felettünk suhannak át.
Nem is oly rég még azt hittük,
hogy színesebb lesz a világ,
s cikázó napfény sűrűjében
megélünk annyi csodát.
Ma már tudjuk, hogy bárhogy tűz is,
elég egy szemvillanás,
s dühöngő villám tépi széjjel
álmaink fénysugarát.
De te ne búsulj.
Ne csüggedj még el!
Nem érhet annyi csapás,
hogy eldobj magadtól annyi szépet,
amely még várhat reád.
Tudom: most mardos a kétség,
s nem tudhatod, hogy mi vár,
de mindennap tartogat valami szépet!
Hidd el! Még száz csoda vár.

Elgondolkozva ülök a parton,
térdig a vízbe mártva lábamat,
olyan jól esik! Felfrissülök tőle.
Hullám csiklandozza most a talpamat.

Olyan békés, és olyan csendes minden.
Halak úszkálnak lent a víz alatt,
szinte érzem a fürge surranásuk,
s mellettem látom a buborékokat.

Milyen jó lenne mindig itt maradni!
Távol mindentől, hol senki sem zavar.
Mélyre merülni a hullámzó patakban,
hogy ne lásson senki, és ne bántsanak.


Néha elég egy néma délután is,
s megcsitul bennem minden indulat,
mint a folyóvíz csendes csobbanása,
mely messze sodorja el a hangokat.


Nem vágyom mást, csak csöndet és nyugalmat,
s megtisztulni a kéklő víz alatt,
lemosva magamról mindent, mi bántott,
s oly szelíd lenni, mint a hűs patak.

Azok a hűvös téli esték,
amikor mindenki összegyűlt
otthon, s a kályha melegénél
boldog pillantás vett körül.

Tengerit morzsoltunk csupasz kézzel,
a kályha előtt a macska ült,
olyan lustán és nyújtózkodva
dorombolt, aztán elterült.

A kályha teteje szinte izzott.
Olyan piros volt, s oly meleg,
tengeri főtt a kályha szélén,
hallottuk, ahogy sistereg.

A víz, amely gyöngyözve hullt le,
s eltűnt a kályha platniján,
mint az álom, mit akkor hittünk,
de csak emléke van ma már.

Olyan vidámak voltunk akkor!
Messzire hangzott a dalolás.
Ártatlan gyermek arcainkról
öröm sugárzott, s kacagás


visszhangja törte meg a csendet,
s hittük, hogy csodás a világ,
pedig csak anyánk szemefénye
volt mitől szép volt, semmi más.

Szemének minden pillantása
szinte szívünket járta át,
nem is tudtuk, hogy milyen fáradt!
Ma is látom a mosolyát.

Azóta eltelt annyi év már.
vállunkra évek súly gyűlt,
de még most is a legszebb emlék,
mikor a család összegyűlt.

Arccal a halál felé
Naponta menetelni
arccal a halál felé,
s a sorból ki nem állni:
hősiesség
Harcolni önmagáért
a létezésért, s benne
értelmes célt találni:
hősiesség
Szánkra závárt helyezni,
mikor kemény daccal
kitörni vágynak a szavak:
hősiesség
Fekete-gyász lélekkel
embertársainkra
fehér mosolyt ragyogni:
hősiesség
A bűn hínár-világában
zápor – mosta
tisztának megmaradni:
hősiesség
A gonosz kísértésekben
igazgyöngyként
jóságot sugározni:
hősiesség
A számvető szenvedésben
panasz nélkül
hűséggel szolgálni
hősiesség
A rettenet-éjszakában
- álmoktól sújtva -
bizakodón a hajnalt várni:
hősiesség
A zord halálfélelemből
lélek-tudattal
az elmúlásba belesimulni:
hősiesség
Ily „apró hőstettekkel”
naponta menetelni
arccal a halál felé…
Ez az ÉLET!

Az én időmben nem volt sok minden,
zsír meg kenyér volt csak az asztalon,
nem volt mindennap megterítve,
csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,
csak szabadban töltött nappalok,
s szalmavárakat építettünk,
amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk
a félig levágott torzsokon,
egészen addig, amíg a tarló
perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,
vidám, jókedvű kacajok,
gyöngyöző hangja messze szállott
átsuhanva az ugaron.


Ma is emlékszem minden percre!
Az volt a legszebb korszakom,
ott, az aranyló búzatáblák
között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.
A tarló hangja most oly üres,
nem hallik többé gyermekdallam,
csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül
a dallam, mi akkor elveszett,
hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,
de olyan jó, mikor feldereng.