Idő 
Értékelés 
Értékelés Fűszálak közt mozgó bogarak,
Végtelen horizonton látottak,
Az égbolt millió csillaga,
Elménk titkos lakatjának nyitja.
Budapest, 1997. június 8. – Kustra Ferenc József
Végtelen horizonton látottak,
Az égbolt millió csillaga,
Elménk titkos lakatjának nyitja.
Budapest, 1997. június 8. – Kustra Ferenc József
Fűszálak közt mozgó bogarak,
Végtelen horizonton látottak,
Az égbolt millió csillaga,
Elménk titkos lakatjának nyitja.
Budapest, 1997. június 8. – Kustra Ferenc József
Végtelen horizonton látottak,
Az égbolt millió csillaga,
Elménk titkos lakatjának nyitja.
Budapest, 1997. június 8. – Kustra Ferenc József
Újra jó idő jár, fú a langy szél,
Lépte enyhén koppan ’mint ideér.
Emlékeinkből kibújik a jó,
Szép az emlék, másra úgysem jó.
Betöltöttem a negyvenkilencet,
Elővettem régi emlékeket.
Kezdek már én is nosztalgiázni,
A rossz emlékeket is szépnek látni.
Bízom, hogy csak a felénél járok,
Jövő évezredből sokat látok.
Inkább hosszan nosztalgiázzak,
Semhogy hosszú életről lemondjak.
Budapest, 1997. május 26. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Lépte enyhén koppan ’mint ideér.
Emlékeinkből kibújik a jó,
Szép az emlék, másra úgysem jó.
Betöltöttem a negyvenkilencet,
Elővettem régi emlékeket.
Kezdek már én is nosztalgiázni,
A rossz emlékeket is szépnek látni.
Bízom, hogy csak a felénél járok,
Jövő évezredből sokat látok.
Inkább hosszan nosztalgiázzak,
Semhogy hosszú életről lemondjak.
Budapest, 1997. május 26. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Nem sírok, tovább már nincs erőm,
Érint még valaha, mi öröm?
Csak zúg, süvít, fúj élet szele,
Örökös vihar vagy lesz vége?
Nem elég a sikertelenség,
Bevágott cukor, mint betegség.
Mi végre büntet Isten, ha van?
A hét szűk esztendő tán’, hatvan?
Mindenki oly’, minek születik,
Meg még, aminek mások nézik.
Én vajon minek is születtem,
Élni sikertelen életem?
A jó élet, mi kiteljesedett,
Ha az ember boldog, elégedett.
Nekem eddig ez nem adatott meg,
Sikertelenséget, hogy éljem meg?
Hely hová születtem, vajha rossz,
Pedig más is ragadt rám, mint kosz.
Mások nem néznek valakinek,
Magam, hogy tartsam; főleg kinek?
Sorsát ember nem kerülheti,
Ez megadatott, ezt kell élni.
Én azért mégis csak bánkódóm,
Miért adatott, ily’ rossz sorsom?
Budapest, 1997. november 29. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Érint még valaha, mi öröm?
Csak zúg, süvít, fúj élet szele,
Örökös vihar vagy lesz vége?
Nem elég a sikertelenség,
Bevágott cukor, mint betegség.
Mi végre büntet Isten, ha van?
A hét szűk esztendő tán’, hatvan?
Mindenki oly’, minek születik,
Meg még, aminek mások nézik.
Én vajon minek is születtem,
Élni sikertelen életem?
A jó élet, mi kiteljesedett,
Ha az ember boldog, elégedett.
Nekem eddig ez nem adatott meg,
Sikertelenséget, hogy éljem meg?
Hely hová születtem, vajha rossz,
Pedig más is ragadt rám, mint kosz.
Mások nem néznek valakinek,
Magam, hogy tartsam; főleg kinek?
Sorsát ember nem kerülheti,
Ez megadatott, ezt kell élni.
Én azért mégis csak bánkódóm,
Miért adatott, ily’ rossz sorsom?
Budapest, 1997. november 29. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Akik sodródnak csak az árral
sírva keresve kiutat,
azok tudják csak mi a bánat,
ajkukon még sincsen panasz.
Hallgatnak csöndben. Mit se várva,
összeszorítva ajkukat,
bármily nehéz is, nem adják fel
oly féltve őrzött álmukat.
Befelé csordult könnyeikből,
amely a lelkükből fakadt,
nem tudja senki mennyi folyt el,
s mennyi bánat, mi ott maradt.
Mégis erősek, mint a tölgyfa,
mely a viharban ott marad,
erős szele hiába tépi
ellenáll, s egyenes marad.
Bárhogy égeti tűző napfény,
gyökere nedvességet ad,
hiszen messzire nyúl a földben,
s táplálja hűs vizű patak.
Erős marad, ahogyan ők is,
kiket oly sokan bántanak,
pedig a lelkük oly törékeny,
akár egy porcelánbaba.
Hiszen épp attól ember az ember,
hogy van benne annyi akarat,
mely elsöpör minden nehézséget,
és azért is felül marad.
sírva keresve kiutat,
azok tudják csak mi a bánat,
ajkukon még sincsen panasz.
Hallgatnak csöndben. Mit se várva,
összeszorítva ajkukat,
bármily nehéz is, nem adják fel
oly féltve őrzött álmukat.
Befelé csordult könnyeikből,
amely a lelkükből fakadt,
nem tudja senki mennyi folyt el,
s mennyi bánat, mi ott maradt.
Mégis erősek, mint a tölgyfa,
mely a viharban ott marad,
erős szele hiába tépi
ellenáll, s egyenes marad.
Bárhogy égeti tűző napfény,
gyökere nedvességet ad,
hiszen messzire nyúl a földben,
s táplálja hűs vizű patak.
Erős marad, ahogyan ők is,
kiket oly sokan bántanak,
pedig a lelkük oly törékeny,
akár egy porcelánbaba.
Hiszen épp attól ember az ember,
hogy van benne annyi akarat,
mely elsöpör minden nehézséget,
és azért is felül marad.
