Nyáridőben…

(Kétsorosok)
Fél-sötét árnyak csendje,
Nap, mellé süt lihegve.

(Visszatérő, belső rímpárok)
Ó, micsoda hőség, nem enyhíti csöndesség,
Micsoda felsőbbség, melegben zúg… lágy hőség.
*

Szélvihar fát dönt, (recsegve) és nem csendbe,
Halálfélelmet tuszkol… félő lelkembe.

Szép, vad ez a vihar, csodálnám, ha volna kis csöndje…
Mindenbe belemar! Jó idő tán' hívna egy sörre.
*

Tyúkok az udvarban, csendben,
Csak kapirgálnak… melegben.

Magányos kutyaházban az udvar csöndje,
Kutya elbóklászásban… Tán’ izzik szőre.
*

Szamaras kordé áll csendben,
Hajtó nézi esendően…

Szamárnak nagy a füle, lekonyulva lapátol csöndbe,
Nagy, szürke az ülepe, ácsorog két rúd közé kötve…
*

Az istállóban, trágya is csendes,
Jászolhoz kötött tehénke vemhes.

Kisborjú, még csak rugdos, a méh csöndjében,
Bár nemsokára rugdos, gazdi kertjébe…
*

Gyerek rolizik, bukik csendbe,
Erre istállószag befedte.

Homokban rolizni nem lehet, de azt igen, bukni csöndbe…
Aki ilyen mafla, mit tehet? Megy anyához esendőzve…
*

Öregen, halkul a csend,
Értelmetlen… életed?

Megérted, élted vén alkonyát? Dúdold élted dalát csöndben,
Még cukros léted dalát, pihengetve zümmögd esendően.
*

Öregen elhalkul az életed csendje,
Életbőröndöd ürül, mi… sincs már benne.

Tested már nyüzege, de a lelked még szárnyaló a csöndbe,
Jő, a vég csöndje, de nem számít, te mész a kiveszendőbe…
*

Erdőben leültünk nagy csendbe,
Én meg beszalonnáztam csendbe.

Jó egy kis séta az erdőbe, elbóklászni a személyes csöndbe,
Jó kicsit eltűnni a fák köz-be, árnyasban heverni, fa-tőbe…

Vecsés, 2019. január 21. – Kustra Ferenc József

Vándorok vagyunk itt a földön,
kölcsön kaptuk az életet
Istentől, és Ő dönt majd arról,
ki, meddig marad idelent.

Mint mosott kavics a patakparton,
melyet a víz már kivetett,
éppen úgy vagyunk számkivetve,
s várjuk azt, aki észrevesz.

Várunk arra a tiszta hangra,
mint patak, ha csobban friss vize,
s hullámot vetve messze visz majd
oda, ahol még jobb lehet.

Vándorok vagyunk. S tudjuk azt, hogy
egyszer mindennek vége lesz,
mégis vágyjuk, hogy még sokáig
boldogok lehessünk idelent.

Vágyjuk azt a kis melegséget,
amely belsőnkben árad el,
éppen úgy, ahogy a vér az
erünkben lassan csergedez.

Ragaszkodunk az utolsó percig
létünkhöz, mindegy, hogy milyen,
mégis küzdünk, hisz szeretni vágyunk
mindaddig, míg a vég jön el.

Olyanok vagyunk mi is néha,
mint színész a színfalak mögött,
mosolyunk fénye csak addig látszik,
míg eltűnünk a függönyök között.
Boldogan játszunk szenvedélyes
társat, érzéki szeretőt,
kívül nevetünk, belül sírunk,
mint egy gyönge kis csecsemő.
Nehéz az út, amelyen járunk,
s lábunkban néha nincs erő,
mégis: annyiszor talpra állunk
tudván, hogy nincsen pihenő.
Lelkünk szirmain ezer tüske
hagyott már égető sebet,
mégis: annyiszor legyőz mindent
a bennünk szunnyadó szeretet.
Mint a feltörő szivárvány, mely
színesre festi a kék eget,
amely előbb még oly borús volt,
most tarka színekben lebeg.
Olyanok vagyunk mi is néha.
Hullámzunk jó és rossz között,
mint a tenger, amikor néha
morajlik dús habok között.
Küzdünk, remélünk, amíg élünk,
s míg a lelkünkben van parázs,
nem adjuk fel, míg meg nem szűnik
a legutolsó dobbanás.

Őzek udvarban,
Csak körbe-körbe mennek.
Magas kerítés.
Seregélyfelhő
Szőlőültetvény felett…
Terméstarolás.
Erdő mélyében
Poroszkál szavasagancs.
Kapitális lény.
Este, bíborban
Úsznak, erdők és mezők.
Bíboros őzek.
Fülemüledal,
Rubintvörös égbe hull…
Esti szerenád.
Árny-játék fényben
Jő, támadólag az est.
Róka, elvackol.
Búzavirág kék,
A szélben ringó róna…
Őzike szépség.
Meggyvágó röppen
Galagonyabokorra…
Vitaminforrás.
Vadság közepén
A veszélyek veszélye...
Oroszlán földje.
Erdő sikátor,
Otthona az őzeknek.
Vaddisznó is jár…
Sásbokor mellett
Tőkés réce lubickol…
Tolltisztogatás.
A kemény tigris,
Szép, de nagyon veszélyes...
Piszkos a szőre.
Szél ölel mezőt,
Ringatja magányos fát.
Őzike, fekszik.
Ágon rigócskák,
Nyitják piros csőrüket…
Sárga zenekar.
Farkasfalkában,
Farkasok tömkelege.
Éhezőn élve.
Őz, délibábot
Néz, kútgém megy le és föl.
Csalóka remény…
Földön árnyjáték,
Napkorong elsötétül…
Vándormadarak.
Nagy az elefánt,
Csak a nagysága már bánt.
Nehézséget ránt.

Vecsés, 2023. május 11. - Pápa, 2023, május 15. - Arad, 2023. május 21. - Kustra Ferenc József – íródott; renga láncversben. Az őzekről én írtam, a madarakról Nagyné Vida Renáta, a vadállatokról Ghica Izabella Iasmina a két szerző-, és poétatársam.

Végül, csak fölismertem…

Hmm… hetven évesen jövők rá, életem nem egy életvasút,
Olyan vagyok, mint vidámparkba mutogatott hullámvasút,
Hmm… hetven évesen jövők rá, életem nem egy életvasút.

Mert becsöngettek, rá, fölültettek,
A villanyomorok dübörögtek,
Mert becsöngettek, rá, fölültettek.

Az óta folyvást élvezhetem, ezt a gyilkos rohanást…
Még nem volt, aki bekiabált, kisfiam, akarnál mást?
Az óta folyvást élvezhetem, ezt a gyilkos rohanást…

Jézusom! Látom jött egy veszett-méretes emelkedő,
Fönt éppen csak, hogy körbe néztem, és már zuhan a lejtő…
Jézusom! Látom jött egy veszett-méretes emelkedő,

Közben persze, mit sem lehet tenni, be vagyok szíjazva,
Menetközben kicsit kiszállni? Valami szabadságba?
Közben persze, mit sem lehet tenni, be vagyok szíjazva.

Vannak még itten, rettenetes, vemhes kanyarok,
Az üvöltő tömeg szemeláttára kanyargok.
Vannak még itten, rettenetes, vemhes kanyarok.

Jujuj, az se semmi, hogy kanyar közben lefelé zuhanok,
Kiszállni nem lehet, jó lenne, hogy tömegnek csókot dobok?
Jujuj, az se semmi, hogy kanyar közben lefelé zuhanok.

Hetven vagyok én, majdnem és beszíjazva,
Hogy áll meg? Talán kisiklik ez a verda?
Hetven vagyok én majdnem, és beszíjazva.

Mondták nekem a régi öregek, éljek reményben,
Öregen örülhetek, hogy luk van a fenekemen…
Mondták nekem a régi öregek, éljek reményben.

Vecsés, 2018. január 2. – Kustra Ferenc József – íródott; 3 soros-zárt tükrösben. Olvasni először az első két sort kell egyben. Utána a 2. és 3. sort egyben. A különbség fejezi a mondanivalómat.