Lepkepár szállt magasan a légben
nászukat járták éppen
és a fülledt nyári éjben
az utcai lámpafényben
szárnyukon villogva csillogott
az ösztönös szerelem.

A nagy vonat most
Rossz irányba halad
Mi csodás volt régen
Mind mögöttünk marad
Csak el ne fogyjon még
Alóla a sín
Ki ott lesz a peronon
Szívében zokogva sír

Nem tudni
Hogy megy vagy tolat
Melyik irányba
Zötyöghet a vonat
És odakintről
Nincs mi hívogat
Mert
A gaz -
tett zöldellő határt
sivárrá ölelő
Végtelen parlaggá
Néhol lakatlanná

Ide szól a jegyünk nekünk
Egyszer úgyis megérkezünk.
A végállomás köd-fátyolos peronján
Mindannyian majd leszállunk
S addigra megértjük
Talán
Mire volt jó az utunk.

Kecsesen repülő pillangó
Hártya-szárnyán
Ragyogó fény
Színeivel hivalkodó
Királykisasszony
Mesebeli ábránd A szépség...
Már elfelejtődött
Átváltozások között
Honnan jött.

Vagy a lepke
Mondóka hívja kedvesen
Szállj a tenyerembe
De ki az
Ki rút hernyót dédelgetne .

Mennyi rejtély
Természeti csoda
Változik szüntelen
Minden Rész és Forma .

Hamis illúziók skáláján
Bűvészetek sokasága
Csúcsra ért mára
Az ember csalárdsága!

Szeszélyektől változó
Minden Rész és Forma
Mennyi mesteri csoda
Dühöngve tombol
Globálisan naponta.

Az Őszinte nyíltság ténye
Amig nem zsugorodott
Mikroszkópikussá...!
Addig Távol volt
A Mű-Vész!

Történelmünk egy szelete…

Október huszonharmadika,
Az újkori szabadság napja.
Fegyvert fogott és harcolt a nép,
Két hét után, biz' eljött a vég.

Mi, bizony igen jól emlékszünk,
Hogy jött a sok-sok tank ellenünk!
Gyerekek és nők, kint az utcán,
Molotov koktél repült is mán’.

Nem hiányzott hazaszeretet,
A szabadságvágy hívta népet.
Ment, akit érdekelt a haza,
Sokan bizony nem tértek haza.

Az idegen hatalom tankjai,
Tapostak, mint óriás lábai,
Nem kímélték a nőt és gyermeket,
Irtották a hazafi fejeket.

Elbukott a dicső szabadságharc,
Őrködjünk, ne legyen már itt több harc!
Népünknek ez olyan szép emlékkép…
Becsülettel őrizzük emlékét!

Budapest, 1997. augusztus 30. - Kustra Ferenc József – íródott; az 1956 -s Forradalom és szabadságharcunk emlékére…

Szívem ritmusa a haza jajszavát visszhangozza.
Sok jó és igaz magyar elhullt a véres harcokba!
Vörös lett a vértje és fű-zöldje.
Győzött harc... az élet fejedelme.

El, ne- veszítsd tenmagadat magyar!
Onnantól neked, az élet fanyar
És nem egyenesíthető kanyar!

Szíveink ritmusa visszhangozza, a haza jajszavát!
Senki ne feledje jó és igaz, elhullt honfitársát…

Vörös lett a kardja és fű-zöldjébe törölte!
Hőstetteket... akarta, de biz' el nem törölte...
Pedig de, mindent megtett, hogy árokba döfködje...

Vecsés, 2014. október 23. – Kustra Ferenc József