Csillag futott le im az égről
Suhanva halkan, zajtalan
S elenyészett az éjszakába
Kilobbant fénynyel, hangtalan.

Fenséges ivet irt le utján
A végtelenbe vágtató,
Döbbenve nézi a homályból
Tündöklését a földlakó.

Amig fennen ragyogva égett,
Nem vette észre földi szem;
Bámulja most, hogy lehanyatlott
Nagy pályáján, az égiven.

Amig pompázott tündökölve
Egyetlen pont volt, semmi más,
Csak akkor tudják, mily dicső volt,
Mikor letünt egy óriás!

A felséges nép szent nevében
Iszik és ordit a tömeg,
Aki legjobban győzi borral,
Az lesz a szeretett követ.

A felséges nép büszke elve,
Meggyőződése eladó,
Aki legjobban győzi pénzzel,
Azé a legtöbb szavazó.

Mi bánja azt Nép ő felsége,
Ki mit beszél, ki mit igér?
Üres beszédnél, jelszavaknál
A csengő tallér többet ér!

A felséges nép igy is, ugy is
Tovább is huzza az igát,
Ez egy napon, mig megbecsülik,
Leissza legalább magát.

... Ki elveket vesz, okos ember,
De, aki elád, az buta;
Óh, nem való még jog e népnek,
Hanem rabszij és kancsuka!

Midőn mosolygó bölcsességedet
Belém enyelgi szép epistolád,
Melyet barátunk, Horvát érdemelt,
Melyben Horáccal fested a mezőt
S annak szelíden bájoló nyugalmát,
Vigabban érzek s boldogabb vagyok.
Szebbnek találom puszta lakhelyem,
Kertem virági szebben illatoznak,
Szebben nevetnek szőlőm fürtjei,
És kazlaimnak árnya hívesebb.

Igen, de minthogy minden verselők
Homér atyánktól fogva ekkorig
Falut dicsértek, engedd meg nekem,
Hogy én Budáról s Pestről énekeljek.

Midőn Budának roppant bércfokáról
Szédülve Pestnek tornyait tekintem
S a száz hajókat rengető Dunát,
A nagy Dunának tündér kertjeit
És a habokkal küzdő szép hidat,
Melyen zsibongva egy világ tolong;
Midőn körültem minden él s örül,
S újabb meg újabb érzelemre gyújt:
Itt a tanult kéz nagy remekjei,
Ott a dicső ész alkotásai
Az élet édes bájait mutatják,
S mindazt előttem testesülve látom,
Amit magamban csak képzelhetek:
Kívánhat-é még többeket szemem?

Hát amidőn majd véled s Helmeczinkkel
Virághoz együtt ballagunk karöltve,
S a bölcs öregtől új lelket veszünk!
Onnét tehozzád s nyájas asztalodhoz,
Hol a kinyílt szív s józan ész kinál,
S vidám szabadság s tréfa a szakács;
Ornnét Palinkhoz, Pécel dallosához
És mindazokhoz, kik barátaink,
S velünk egyenlőn tudnak érzeni.
Hol majd hazánknak ó s új dolgait,
Majd a világnak főbb történeteit
Száguldjuk által, és mustrára intjük
A föld királyit s büszke nagyjait;
Vagy majd Kopernik égi útjain
Vizsgáljuk e nagy Minden titkait,
És a világok systemáit oldjuk;
Majd a morálnak mély törvényein
Platónkkal újabb s szebb respublikákat
Alkotva, Solont s a dicső Lykurgust
Lehozzuk embert boldogítani.

Ha azt megúnjuk, mert mindent megún
Az ember, s édes a változtatás,
Szemünk legelhet Thespis bájvilágán
S a táncolóknak szárnyas rendein,
Szívünk örömre olvadozva repdez
A zengzeteknek szép koncertjein;
S ha kell, közel van kert, szőlő, liget,
Horáccal untig ott kapálhatunk,
S nevetni fognak ott is a bohók.

Mi kell tehát több? Élni és örülni
S használni célunk, nem pedig heverni;
S a bölcs nyugalma háboríthatatlan
A pesti bálban s csörtetés között,
Mint a magányos rejtek árnyain.

Nyugodni, enni, inni és alunni
Lehet mezőn is; oh, de mint örüljek
Fákkal, füvekkel, ökrökkel sokáig?
Csupán szememnek tárgyi mindezek.
Szivemnek ember és rokon kebel kell,
Kivel vegyítse érzeményeit;
Elmémnek elme, mely megértheti,
S melyben sugárit tűkröztetheti.

Van itt is ember, mondd, de millyen ember?
Inség, gonoszság néz ki vad szeméből,
S lesujt pipádért, hogyha nem vigyázsz,
Szemét sötétség, vállát terh sanyarja,
S utálja mindazt, aki boldogabb.
S mi szép mulatság látni izzadását?
Mi szép nekem még rajta szántanom,
S aszott kezéből lesni sültemet?
Nem szebb-e Pesten vígan perleni
Werbőczi hajló nyelvén, és merészen
A szent igazság mellett harcra kelni?

Barátom! a bölcs boldog mindenütt,
Az Hortobágyon, az Pesten, Budán,
Mert ő magával hordja kincseit;
De boldogabb ott mégis, hol körűlte
A nyájas élet hinti kellemeit,
És szíve, lelke tárgyát lelheti,
Mint hol magába zárva él magának,
S csak álma tündérképét kergeti,
Mint egy vadonban bujdosó fakír.

Rendeltetésünk nem magányos élet
S örök komolyság és elmélkedés,
Hanem barátság és társalkodás.
S nem a világi jókat megtagadni,
De józan ésszel vélek élni tudni
A bölcseségnek titka és jele.

Maradj s perelj te Pesten, s élj vidáman
Barátid édes társaságiban,
S ne kérj az égtől többet, mint adott.
Van annyi, mennyi kell, s ha ez kevés,
Kevés lesz a föld minden kincse is.
A vízikórság szomját el nem oltja
Minden Dunáknak s tengereknek árja;
S az ép gyomornak egy pohár elég.

Ha van mit ennünk, innunk és szeretnünk,
Ha józan elménk, s testünk nem beteg,
Kivánhatunk-e s lelhetünk-e több jót,
S adhatnak-é mást a királyi kincsek? -
Így ír, így érez, így él most barátod,
Ki téged, édes Miskám, megkeres
Az új Zephyrrel s első fülmilével,
S veled csevegni és nevetni fog.

[1815]

Ne véld, barátom, hogy nyugalmamat
A sandaságnak gáncsa megzavarja;
Ismérem én azt, s megmosolygni szoktam,
Mint csürhe gyermek kámpolásait,
Midőn legázolt bábjait boszulja.
Nem úgy tanultam Sokjrat iskoláját,
Hogy a köz-ember változó eszének
S itéletének rabja lenne Múzsám.
Gúnyolja bízvást mívemet s gyalázza,
Galád szidalma rám homályt nem ejt,
Sőt a bohóktól kárhoztatni fény.

Azok, kik a szent Catot pökdözék,
S a bölcsek atyját méreggel megölték,
Élnek ma is még, s mérget öntve marják
Mindazt, ki odvok mellett elmegyen.
S csudáljuk-é, hogy ránk morogni mernek?
S gyűlöljük-é, hogy nem barátaink,
Kik önmagoknak ellenségeik,
S az istenekkel perbe szállni készek?
Vagy tán az orvos hagymázos betegjét
Üldözze azért, ha tőle öklözést kap?
Nem, mert az ember nem véthet, ha józan,
Minden gonoszság hagymázból ered.
Előbb lehetne a lángból víz és jég
S az égi fényből vastag éjszaka,
Mint a valódi bölcsből rút gonosz.

Az isteneknek egyik legnagyobb
Csudájok az, hogy szintugy lelkeink,
Mint arcainknak számtalan vonási
A milliók közt másokat ne leljék.
Miért utálnánk hát ezt és amazt,
Hogy teste-lelke hozzánk nem rokon?
Hiszen magától egyikünk se' van.
Nézd, a tövis szúr, és csip a csalán,
S a gyenge rózsa illatot lehel.

Az emberekben végtelen különbség
S megérthetetlen visszás értelem van.
Ez a hiú fényt s rangokat vadássza,
Kucorgva koldul, s pénzen vesz tehert;
Emez dühödve pusztít, öl, rabol,
Az átok és jaj himnusz vad fülének,
S bünében virtust s érdemet keres!
Amaz magától s mástól megtagadva
Kuporja a pénzt, s hasznát nem veszi,
Mint a perúi rab, mindég aranyt ás,
S aranyja halmán izzad, éhezik;
S im ez becsülni a pénzt rútnak érzi,
Pazérlja, s fogytán a fejébe lő.

Így a tudósok tarka serge is
Bizarr agyakkal rakva, tömve van.
Az egyik a szent régiség barátja,
S utálja mindazt, ami új s nem ó:
A Himfy verse néki konyhadal,
Akárki mit mond, mert cadentiás.
A másik újat s csak honit szeret,
Kitiltja Hellász nyájas isteneit,
S igaz keresztény verseket kohol.
Van, aki minden új szót megkacag,
Ha azt tudóstól hallja s nem fonóktól,
Mert néki a nyelv csak fonóba' készűl,
S ahhoz Kazinczy és Virág nem ért.
Van, aki mindég új szót fúr, farag,
A leghelyesbet százfelé csigázza,
S abból viaszként majd istent csinál,
Majd tücsköt, s azzal mint naggyal dicsekszik.
Van, aki mint egy szemtelen kofa,
Rohadt gyümölcsét lármásan dicséri,
S az átmenők közt majd ezt, majd amazt
Betyár gúnyokkal megtámadni kész,
És a becsűlet úgy hozván magával,
Üstökre, pofra kél akárkivel.

Elég. Az ember ahány, annyiféle,
S változhatatlan főbb vonásiban.
Ki gondja mindazt egy kaptára vonni?
Bárányt, oroszlánt egy rekeszbe zárni?
S ki gondja minden agynak tetszeni?
Elég, ha néktek tetszhetem, barátim!
Elég, ha célom s szívem tisztaságát
A józanabb rész érti és becsűli;
A részegekre nem figyelmezek.
S letettem ámbár lantomat kezemből,
Hogy kedvesimnek adjam éltemet,
S nyaram kalásszal biztató szakát
Telemre gyüjtve éldegeljem el;
De oh, nem élet a múzsátlan élet!
Maradjon a föld! minden kincse gőz.
Sietve térek vissza istenimhez,
Kik ifjuságom zöld virúlatin
Keblökbe zártak nektáros kezekkel,
S kik bár nem adnak kincset és hatalmat,
De megtanítnak vígan élni, halni
S nevetni a föld balgatagjait.

Nevesd te is, jer, őket; s vívj dicsően
Az éj süvöltő, vak hydráival!
Paizst s aranytőrt nyújt Apoll neked,
S veled buzogva felkél Wesselényid,
A szörny-ölőknek szörnyölő fia:
Lehull előtte majd egünk köde,
S paeánt riadnak Erdély bércei,
És én utánok zengetem dalom.

[1815]

(Élek-e én? - éltem-e én?)
Tavasz jön, nagy útra kelek,
Most minden ár elsöpri gátját,
Készítsétek az úti ládát.
Szabad vagyok, szomjas vagyok
S most indultok ti is ragyogva,
Az Élet füttyét túl-zajongva,
Gyors, finom, szobás vonatok,
Télből Tavaszba ébresztők, tik.
Rómába is most készülődik,
Yachtját fűtteti a nagyúr
S Cook-nál jegyeztet a szegény.
(Élek-e én? - éltem-e én?)

A Halleluják már előre
Föltámadt Jézus-t berzenkednek,
Drága nedvek és drága kedvek
Kapnak csiráztató erőre
S a tenger álmos, szép, nyugodt.
Az Élet indul mindenütt
És titkos, bűvös hegedük
Mindenféle nótákat pengnek
S a szonáták tréfásan lengnek
Hopszaszák és nóták között.
Bécsi valcer, gondola-dal,
Nigger tánc és francia dalka,
Kóló, csárdás ölelkezik
S minden más ének szent zsivajba
A Tél megmaradott telén.
(Élek-e én? - éltem-e én?)

Egy japán kert költözött hozzánk
S az illatot illatok hozzák.
Tavaszi széltől megzavarva
Ibolyás, nótás Nizza is,
De ibolyás s nótás nagyon
Magyar síkok sok fehér falva,
Népük künn sürög a mezőn.
S az Élet édes szomjusága
Tikkaszt, kerget dalokba vágyva
És mindenki újakra készül
Mámoros, megváltó vitézül.
S ha van baj is, segít a Nap,
Jó szó, szép hit, szánt akarat
S régi bajtársunk, a Remény.
Csatangolnak gyönyörű dámák,
Készítsétek az úti ládát,
Tavasz jön, nagy útra kelek.
(Élek-e én? - éltem-e én?)