Az éjjel suhan szelíden,
Az árnyban egy gyermek pihen.
Távol kék hegyek, bólintó fák
Nyögik az éjjel panaszát.

A kert alatt egy dal kél csendben,
Felszáll, és elhull megdermedten,
Majd felsír. A gyermek hallgatag
És a dal szökik a kert alatt.

Márciusi estén,
Ha fakadnak hívó, hívó nóták,
S téged keresvén
A vér, a nász himnuszát zokogják.
Gyermekem pihenj,
Itt tiszta éjjel fed el csendben
Ott sírokkal teli a föld
Itt tiszta víz foly hűs erekben,
Ott beteg múzsa lantja költ.

A nóta száll az éj során.
A gyermek indul tétován
S távol kék hegyek, bólintó fák
Nyögik el az éjjel panaszát.

A kertünkben eldugva
Isten tudja, hogy mióta,
Állt egy öreg, kedves, lombos,
Évszázados nagy diófa

E vén fának árnyékában
Ringott bölcsőm reggel este,
És e vén fa hűs árnyékát
Lelkem sokszor felkereste.

Egyik reggel felébredtem
Fejszecsapások zajára,
Felébredtem az öreg fa
Búcsúztató jajj szavára,

Az én öreg diófámat
Vágták, vágták fejszékkel,
S én ott álltam a sírjánál
Összetörve, sok emlékkel.

Másodéve arra jártam,
S láttam, hogy a vén fa sírján
Egy csemete nőtt ki újból
Kis levél is volt az ágán:

Mert az élőt, mert a nagyot
Kidönteni sosem lehet
Újra lesznek, újra nőnek
Élet adó zöld levelek,

Előbbinek sírhalmán
Újra fakad, újra éled,
Az a titkos szent valami
Amit úgy hívnak, hogy: "Élet" . . .

Egyszer alkonyatkor tudom, szembe jött a rögös úton
Szembe jött a rögös úton lépegetve kevélyen,
Egy vén ember egy kabátban, semmiféle más ruhában,
Hangja mint az orgonáé szépen szólott és mélyen
Fátyol takarta az arcát:
Hol van, kérdé, a mennyország?

Elmenőben voltam éppen, álltam a temetőszélen,
Álltam a temetőszélen, furcsa, meglepett voltam.
Aztán bátran reá néztem, temetőbe vitt a léptem,
Megálltam egy sírhalomnál, és azután így szóltam:
Látja e sírt? Látja ember?
Látom, mondta, itt a szender.

Mennyországba nem tud jutni, oly messze van nem is tudni
Oly messze van van nem is tudni létezik egyáltalán?
De itt fekete rögökön elaludhat mindörökkön
Nyugalma lesz örökké itt. Nem ezt keresi talán?
Reá néztem, álltam, vártam,
Szólt az öreg: "megtaláltam" . . .

Napsugár játszva hinti be a földet
Pajkos sugara álmodókat dönget
Rügyeket fakaszt és álmokat űz el.
Mesélni kezd és igazságokat mond,
Aranyos termést, boldogságokat ont,
Rügyeket fakaszt és álmokat űz el.

Emberek halnak, emberek születnek,
Istenek halnak, s megint újak lesznek
Örökké forog, változik a világ.
Házak épülnek, kunyhók beomlonak,
Rekedt fadobon riadót dobolnak
Örökké forog, változik a világ.

Aztán köd omlik szürkén le a földre,
Izzadt vércsepp hull a megáldott rögre.
És sírva húzzák a ködharangokat.
Vér, dac háború, mozdul megint a föld,
Gyermek-simító apa-kéz fegyvert tölt
És írva húzzák a ködharangokat.

Azután vége. Nagy nagy ölelésbe
Igaz örömbe, boldog reménységbe
Omlik egymásra magyar, német, angol.
Virrad az élet. Divat, meztelenség,
Csókos ölelés, bolond fesztelenség
S a csókok felett a halál barangol.

Elmúlt a vész, és kinyílt minden virág,
Tobzódik a keserves világ,
Valóra válnak a lefojtott álmok.
Csillogás, pompa, bőrze, bank, szerencse,
Nem kell Istennek fenséges kegyelme
Valóra válnak a lefojtott álmok.

Napsugár játszva hinti be a földet,
Pajkos sugara rügyecskéket dönget
(És mégsem, mégsem, mégsem szállnak imák!)
Valóra vált az Isten mondás: "Igen
A gép forog és az alkotó pihen,"
És süllyed, süllyed, süllyed el a világ.

A koldús áll, csak áll az utca sarkán,
Szemének fénye tükrözi a napot,
Fülében feledett melódia cseng
És sírva dícséri az alkonyatot.
A koldús áll, csak áll az utcasarkán.

Áll. Vár. Autó, nők, emberek sietnek,
Áll. Éhes, tátongó száj a kalapja
Üres, elhagyott, árva mint az élet
S előtte áll a jólét kirakatja.
Áll. Vár, Autó, nők, emberek sietnek.

Minden pillantása egy éhes nyelés,
Csak néz, csak vár két boldogtalan szeme
S amíg mellette megyek eszembe jut
Hány éhező száj néz így az ég fele . . .
A koldús áll, csak áll az utca sarkán.