És most és most már
Nincs bennem avas ijjedelem,
Rosszabb már nem jöhet a rossznál:
Elfelejtem s tán kiheverem
Lódítván magam ölből ölbe.

Kik fajuk óvták,
Óh, mindig így cselekedtenek:
Csalódott s fáradt pátrióták,
Hajszolták maguk sok-sok beteg
Mámorba, feledésbe, csókba.

Törő, sok szirtnak
Nem kinálom immár a fejem,
Bús csodák és sorsok lebírtak,
Ilyenkor legszebb a szerelem
S igaza volt Antoniusznak.

Elvész az ország,
Ha elfogytak az aszkéta szivek
S fájdalmaim testem mért rontsák,
Mikor nincsen minek és kinek
S zsongító asszony-ölek várnak.

Biblia mondja:
Pusztuló nép vezérei
Mind-mind a bujaság bolondja,
Ha már nem tud szépen vérzeni
S pusztulás hív paráznaságot.

Hős fajom döglik,
Hiába harc, hiába fájdalom,
Hiába gőg, hagyjuk a többit:
Kötél szakadt és én vén hátamon
Bizsergő vágyak poklát érzem.

Veszett idő! veszett erkölcs! veszett poesis!
Nem kell nekem, ha mérget hoz, a lépes méz is.
Egy a szép s jó, egy a rosz s rút, mond a morál,
Pedig hamis ügy mellett az nem perorál.
Hiába szól őellene az új aesthesis,
Csal a ravasz, bolondnak jó még a fapéz is;
Őrizkedjél ettől, keresztyén olvasó!
És ahol maszlagot hint ez, ne mulass, óh!
A rossz madár a szentet is bépiszkolja;
Ha vétek is, elég hogy szép, ezt gondolja.
Am nézd a piktort, mint festé itt ezt az angyalt;
Tudom, ezért Lucifernél sok szurkot falt.
Térde felett, ugyan festve vagyon a gomb,
De félrecsúszott a lepel, s csupasz a comb.
S ím Eszter asszony a szemmel, nézd, még azt is látatja,
Amit nagy gonddal eltakart szemérmes patyolatja.
A piktor szép emlőt akart és szép combot látatni,
Mintha el nem kellett volna a képen takartatni.
És mintha, ahol ők vannak, nem volna váll és csizma!
Ah ennyi rosszat szűl az Aesthesis s a Schizma!
Mely vétkeket tanítgat a nézőknek a theátrum,
Arról jobb nem is szóllani, mert az mind crimen atrum.
Nem volt ez így míg szóllhatott a Molnár Albert,
Ki sok országot látott és igen sok tengert!
De még akkor tisztelte a nép a Morált,
S az Aesthesis a rossz mellett nem perorált.
Még akkor minden azt hitte, hogy szép a jó;
Most megforditák, Keresztyén hív olvasó!
Nem kell, nem kell, ha mérget hoz, a lépes méz is!

Tenyerembe tettem a lelkem,
Nézd, milyen szép százlátó üveg
De ő gyémántokat szedett elő
Mert ő az embert sose érti meg

Az én földem aludni akar,
Itt most szent, néma árnyak ingnak.
Engem ideűztek a hegyek,
Ez az én földem. Itt ütök
Téli tábort az álmaimnak.

Kék hegyek ködje omlik ide,
Hóharmatos a tarka avar,
Az én földem aludni akar:
Pedig én ide ünnepre jövök,
Fura lányokkal jövök ide:
Rózsa-lugas kell, nászágy kell nekünk,
Hahó, vén alvó, itt megpihenünk.
Meddő álmok e sápadt némberek,
Menyasszony mind, az egész sereg,
Elmúlt a nyár s ez mind nászágyra vár:
Ködharangok búgnak, zene szól,
Jön a vőlegény a hegyek alól.

Hideg ez a sík, fátyolos arcú.
Átgázolom a ködtakarót. Csönd.
Dobogok lábammal a földön,
Hiába költöm, hiába költöm:
Az én földem aludni akar.
Károgó varjak csapata száll,
De néma, de csöndes az avar.

Megjöttem. Hallod? Én vagyok itthon,
Aki rég elment, az a fiad.
Bomlik a fátyol, reszket a sóhaj,
A hullafoltos, vén Alvó riad.
Honnan jössz? A városból jövök,
Hozzád jövök, már rég hazavágyom.
És mit akar itt e cifra sereg?
E cifra sereg? Hát látod te is?
Ez mind csak álom, néhány nyári álom.
Forrók, buják, meddők szegények,
Együtt bolyongtunk, velük élek,
Nem tudta megáldani sehogy
Szomjas méhüket a városi nyár,
Erődért jöttünk a nagy pillanathoz,
Ez a meddő sereg csodádra vár.

A köd kavargott, rám ült, befedett,
Átokzsivaj zúgott az avaron:
Legyetek meddők, így akarom.
Bomló, beteg vágy nászt itt nem terem,
Az én síkomon nyílt a szerelem.
Itt a Jövő az úr a csók felett,
Itt nyáron szeret, aki szeret.
Űző vágynak itt nem üt csókos óra,
Pusztulj innen város beteg lakója,
Itt szűz világ van, álomnak szaka
S nem villámfényes nap az éjszaka,
Betelő a vágy, testes az álom,
Az élet mindig győz a halálon,
Itt álom és csók tiszta és egész,
Utánuk nem láz jő: szent pihenés.
Itt kínzó láz nem pusztít a sziven:
A sík ölel, terem és megpihen.
Az én sík-lelkem benned a lélek,
Neked nem kellett a sík-élet:
Szólít a város, várnak a hegyek,
Én idegennek ágyat nem vetek.
Bús álmaiddal vándorolj tovább,
Oda, hol egymás öldöső fele
A Csóknak és Termésnek istene,
Oda, hol célja, rendje nincs a csóknak
S becsük van a magtalan álmodóknak,
Hol betelő vágy nincs s örök a láz:
Itt nincs már csók, megérett a kalász.

Kalásztalan, bús lelkem indult,
Elhalt a ködharangok hangja s a zene
S én szálltam az álom-lányok csapatával
A város fele.
A szárnyam súlyos, szörnyű nesztelen,
Nézem a várost és nincsen szemem,
Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam,
Csak szállok búsan, némán, magasan:
Elűzött a földem.

Az én földem aludni akar,
Itt most szent, néma árnyak ingnak.
Engem ideűztek a hegyek,
Ez az én földem. Itt ütök
Téli tábort az álmaimnak.

Kék hegyek ködje omlik ide,
Hóharmatos a tarka avar,
Az én földem aludni akar:
Pedig én ide ünnepre jövök,
Fura lányokkal jövök ide:
Rózsa-lugas kell, nászágy kell nekünk,
Hahó, vén alvó, itt megpihenünk.
Meddő álmok e sápadt némberek,
Menyasszony mind, az egész sereg,
Elmúlt a nyár s ez mind nászágyra vár:
Ködharangok búgnak, zene szól,
Jön a vőlegény a hegyek alól.

Hideg ez a sík, fátyolos arcú.
Átgázolom a ködtakarót. Csönd.
Dobogok lábammal a földön,
Hiába költöm, hiába költöm:
Az én földem aludni akar.
Károgó varjak csapata száll,
De néma, de csöndes az avar.

Megjöttem. Hallod? Én vagyok itthon,
Aki rég elment, az a fiad.
Bomlik a fátyol, reszket a sóhaj,
A hullafoltos, vén Alvó riad.
Honnan jössz? A városból jövök,
Hozzád jövök, már rég hazavágyom.
És mit akar itt e cifra sereg?
E cifra sereg? Hát látod te is?
Ez mind csak álom, néhány nyári álom.
Forrók, buják, meddők szegények,
Együtt bolyongtunk, velük élek,
Nem tudta megáldani sehogy
Szomjas méhüket a városi nyár,
Erődért jöttünk a nagy pillanathoz,
Ez a meddő sereg csodádra vár.

A köd kavargott, rám ült, befedett,
Átokzsivaj zúgott az avaron:
Legyetek meddők, így akarom.
Bomló, beteg vágy nászt itt nem terem,
Az én síkomon nyílt a szerelem.
Itt a Jövő az úr a csók felett,
Itt nyáron szeret, aki szeret.
Űző vágynak itt nem üt csókos óra,
Pusztulj innen város beteg lakója,
Itt szűz világ van, álomnak szaka
S nem villámfényes nap az éjszaka,
Betelő a vágy, testes az álom,
Az élet mindig győz a halálon,
Itt álom és csók tiszta és egész,
Utánuk nem láz jő: szent pihenés.
Itt kínzó láz nem pusztít a sziven:
A sík ölel, terem és megpihen.
Az én sík-lelkem benned a lélek,
Neked nem kellett a sík-élet:
Szólít a város, várnak a hegyek,
Én idegennek ágyat nem vetek.
Bús álmaiddal vándorolj tovább,
Oda, hol egymás öldöső fele
A Csóknak és Termésnek istene,
Oda, hol célja, rendje nincs a csóknak
S becsük van a magtalan álmodóknak,
Hol betelő vágy nincs s örök a láz:
Itt nincs már csók, megérett a kalász.

Kalásztalan, bús lelkem indult,
Elhalt a ködharangok hangja s a zene
S én szálltam az álom-lányok csapatával
A város fele.
A szárnyam súlyos, szörnyű nesztelen,
Nézem a várost és nincsen szemem,
Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam,
Csak szállok búsan, némán, magasan:
Elűzött a földem.