Végül Ithaka menedék lett
és a csarnokban ülve töltött hosszú órák
már nem tétlenségnek hanem beteljesülésnek számítottak.

Két oszlop közé keretezve,
és a derékig érő falon,
egy régi és kecsesen ívelt urna állt.

Mindkét oldalon, kilátás nyílt az Égei tengerre,
mélyen a kék víz néha meg lett szakítva
elegáns és színes vitorlás hajók áthaladásával.

És a fehér hab tisztán látszott mint
a hajó íja egyenletesen szántotta a hullámokat.
Valóban, mondta, én ide tartozok.

Pallasz Athéné már nem jött látogatóba,
erényei már rég óta szívében nyugodtak.
És Poszeidón most már biztosságosan távol maradt.

Néha összehúzta a szemét ahogy
a part közelébe pásztázta a vizet,
látta hogy delfinek ugranak ki a vízből

és pár pillanatig íveltek a tenger felszínén;
Poszeidón szigonya fel lett cserélve
Kalliopé éber szemével.

A vissza emlékezés és előre nézés egyesültek.
mint egy Küklopsz, szeme egyedülállóvá vált,
mintha minden tudás benne volna,

mintha ő lenne az egész világ.
És az idő, már nem órákban és percekben volna mérve,
és ő maga lenne a folytonos jelen.

Itta a borát és jól evett,
És oda figyelt ha voltak vendégek,
barátságát nyújtva és meséket mondva,

de főképpen a magány tette boldoggá.
Egyik délután, mikor egy hűvös szellő fújt a tenger felől,
Elborult mind azáltal amit tudott,

és amit cselekedett. Végtagjai elernyedtek,
és ajkai archaikus mosolyra húzódtak.
Végre az lett belőle aki ő mindig is volt -
Az archetipikus és halhatatlan hőse egy epikus cselekménynek.

Rongyos kendőt lenget a szél a putri ablakán.
Nyomorúság képe látszik sárból tapadt falán.
Egy fáradt, idős asszony hajol fateknő fölé,
egyike annak a kevésnek, ami az övé.

Övé még ezen kívül bánat, és nyomorúság.
Rég elfelejtette már őt az egész világ.
Mint ősi bálvány, úgy maradt itt egyes-egyedül.
Asztalára étel csak néha-néha, ha kerül.

Már megfakult emlékeiben a sok elmúlt vágy.
Régi szerelmeket sem őriz a rozoga ágy.
Egyetlen öröme csak az, ha van betevője.
Nem lesz senki, ki kiviszi majd a temetőbe.

Édes emlékek visszfényét tükrözi
a kihunyt valóság álságos képe.
Fájón gondolok vissza jóra, szépre.
Melynek kertjét bú esője öntözi.

Mi elmúlt, már nem jön vissza soha tán.
Az emlékek is lassan megfakulnak.
Nyomott fájdalommá érik a bánat.
Te már nem jössz vissza jó édesapám.

Nézed magadat a tükörben, azonban lassan törik szét...
Tele vagy a múlttal, az emlékekkel, az lelket feszít szét.
Nézem, tükör hova lett és a múlt? Minek adni őszintét?

Tükör már összetört,
Nem is baj, úgyis hazudna.
Elveszett ifjúság.
*

(3 soros-zárttükrös)
Vannak belénk égett emlékek, azt ápoljuk,
Nézhetünk csúnyán, de homlokot nem ráncoljuk…
Vannak belénk égett emlékek, azt ápoljuk.

Múlt emléke kísér,
Elveszni őket ne hagyjad.
Egyetlen menedék.
*

Visszagondolsz és már nem éled újra, mi még életben tartott,
A tudatalattid, sokat eldugdos már, élet eddig tartott?
Már csak süketen sóhajtozol… A kaszás lelket szétrobbantott...

A múlt nem élhető,
Ám ha emlék nincs, élet sincs.
Fohász sem segít...Vég?


Vecsés, 2010. február 10. – Szabadka, 2018. február 10. -Kustra Ferenc- A verset én írtam, alá a HIAQ csokrot szerző- és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A csokor címe: „Egyetlen menedék”

Éteri csendben kémlelt,
s látatlanba képzelt.
Szeretni a lét képzetét,
átlépni az ég küszöbét.

Most húrok zengik a csendet,
s én képekben látom a rendet.
Kémlelt, képzelt képzetét,
s a létnek égi küszöbét!