Idő 
Értékelés 
Értékelés Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a sóska,
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
Sohase mond, nagyon régen
Nem volt senkid az alvégen…
Sohase mond el kétszer,
De ismételd elégszer…
Voltak rég' neked is őseid,
És talán szerető szüleid,
Voltak neked többen, szerető rokonaid,
Ismételd, ne feledd… összetartozásaid.
Sohase mond, hogy neked nincsen semmi múltad,
És bár voltak rokonaid, de őket untad.
Sohase mond, nincs velük semmi emléked,
Mond, ha igen, akkor Te a múltad féled.
Múltadba visszamenni, a saját létedbe kutatás,
Lelked, így a raktáradba mélyen, kereső-kutat ás.
Ha már közeledő este éjre hangol,
Akkor már szív is elindult, elbarangol.
Az est vajon tudja-e még a régmúltat,
Vagy ő sem? Csak régvoltban... jó helyen kutat?
*
(bokorrímes)
Találkozol Te, az utca emberével,
Lehet, hogy sokkal, talán akár ezrével,
Mit akarsz az ő -sokak- segedelmével?
*
(3 soros-zárttükrös)
Hited koordinátája a lelkedbe be van írva,
Ezen az úton jutsz békéhez, ha lelked terhet bírja…
Hited koordinátája a lelkedbe be van írva.
*
(tanka duó)
Ébred a reggel,
Fény meg erre kialszik…
Fájdalmas kelés…
Érzékelés… mi való!
Békélés, holnap való?
Múltad fájdalom?
Jelennel nem dicsekszel?
Jövőt ki tudja?
Szunnyadó láng csak égjen,
Képzelet láng hevében…
Vecsés, 2015. december 1. - Kustra Ferenc József – íródott; a múlt meditációs földolgozásáról.
Nem volt senkid az alvégen…
Sohase mond el kétszer,
De ismételd elégszer…
Voltak rég' neked is őseid,
És talán szerető szüleid,
Voltak neked többen, szerető rokonaid,
Ismételd, ne feledd… összetartozásaid.
Sohase mond, hogy neked nincsen semmi múltad,
És bár voltak rokonaid, de őket untad.
Sohase mond, nincs velük semmi emléked,
Mond, ha igen, akkor Te a múltad féled.
Múltadba visszamenni, a saját létedbe kutatás,
Lelked, így a raktáradba mélyen, kereső-kutat ás.
Ha már közeledő este éjre hangol,
Akkor már szív is elindult, elbarangol.
Az est vajon tudja-e még a régmúltat,
Vagy ő sem? Csak régvoltban... jó helyen kutat?
*
(bokorrímes)
Találkozol Te, az utca emberével,
Lehet, hogy sokkal, talán akár ezrével,
Mit akarsz az ő -sokak- segedelmével?
*
(3 soros-zárttükrös)
Hited koordinátája a lelkedbe be van írva,
Ezen az úton jutsz békéhez, ha lelked terhet bírja…
Hited koordinátája a lelkedbe be van írva.
*
(tanka duó)
Ébred a reggel,
Fény meg erre kialszik…
Fájdalmas kelés…
Érzékelés… mi való!
Békélés, holnap való?
Múltad fájdalom?
Jelennel nem dicsekszel?
Jövőt ki tudja?
Szunnyadó láng csak égjen,
Képzelet láng hevében…
Vecsés, 2015. december 1. - Kustra Ferenc József – íródott; a múlt meditációs földolgozásáról.
Írok én a szemetelő, szitáló esőben,
Ücsörgök, a parki ernyő alatt kőszékemben
Egyik kezemmel megfogva, bízok az ernyőben.
Agyamból, szinte betűpermet hullik,
Vágyam, hogy most írjak, biz' el nem múlik!
Írok én szitáló esőben és szitáló gondolatban,
Le is írok mindent, őszintén, de nem álnok fondorlatban.
Ma már rég nem lúdtollal írok,
De golyósok, bizony kifogyók!
Olyankor betétet gyorsan cserélek,
Mert gondolatok útról még letérnek…
Írni, akkor kell, ha eszedbe jut valami,
De akkor gyorsan, papírra le kell karcolni,
Mert különben kiderül, emlékezet bizony rövid,
A legjobb gondolat is elszáll, lelép, marad semmid.
.
Legyen kezed ügyében mindig cetli és ceruzacsonk,
Ezek kicsik, nagy helyet nem foglalók, és már írhatod…
Én lefekvéskor mindig egy kicsit olvasok,
De közben van, hogy öt verset is előrántok,
Mert megszáll az ihlet, ki kell adnom magamból.
Fekve megelevenedik golyóstollamból…
Én csak fogom finoman toll szárát
Ő meg szántja a betű vonalát.
Elálmosodni, majdan csak ezek után lehet,
Mit leírtam, az olvasók örömére…? Mehet!
Az én kezem ügyében kicsi gyertyacsonk is van,
Mert hátha ott ragadok lelkemben, egy kunyhóban!
A sötétben is erőt ad a kis csonk, lángra gyúl,
És bennem így sok romantikus gondolat kigyúl.
Aztán, ha a láng a már piciny testébe belemar,
Akkor vége, az aprócska tűz el is alszik, hamar.
Elhamvadó láng haloványodó fényénél
Még azért, gyorsan írok, majdnem vaksetétnél.
Vecsés, 2015. április 29. – Kustra Ferenc József
Ücsörgök, a parki ernyő alatt kőszékemben
Egyik kezemmel megfogva, bízok az ernyőben.
Agyamból, szinte betűpermet hullik,
Vágyam, hogy most írjak, biz' el nem múlik!
Írok én szitáló esőben és szitáló gondolatban,
Le is írok mindent, őszintén, de nem álnok fondorlatban.
Ma már rég nem lúdtollal írok,
De golyósok, bizony kifogyók!
Olyankor betétet gyorsan cserélek,
Mert gondolatok útról még letérnek…
Írni, akkor kell, ha eszedbe jut valami,
De akkor gyorsan, papírra le kell karcolni,
Mert különben kiderül, emlékezet bizony rövid,
A legjobb gondolat is elszáll, lelép, marad semmid.
.
Legyen kezed ügyében mindig cetli és ceruzacsonk,
Ezek kicsik, nagy helyet nem foglalók, és már írhatod…
Én lefekvéskor mindig egy kicsit olvasok,
De közben van, hogy öt verset is előrántok,
Mert megszáll az ihlet, ki kell adnom magamból.
Fekve megelevenedik golyóstollamból…
Én csak fogom finoman toll szárát
Ő meg szántja a betű vonalát.
Elálmosodni, majdan csak ezek után lehet,
Mit leírtam, az olvasók örömére…? Mehet!
Az én kezem ügyében kicsi gyertyacsonk is van,
Mert hátha ott ragadok lelkemben, egy kunyhóban!
A sötétben is erőt ad a kis csonk, lángra gyúl,
És bennem így sok romantikus gondolat kigyúl.
Aztán, ha a láng a már piciny testébe belemar,
Akkor vége, az aprócska tűz el is alszik, hamar.
Elhamvadó láng haloványodó fényénél
Még azért, gyorsan írok, majdnem vaksetétnél.
Vecsés, 2015. április 29. – Kustra Ferenc József
Él a felbontási tilalma!
(3 soros-zárttükrös)
A mocskos, véges halált, mindenki zsebben hordja, lezárt borítékba,
Élet adta születéskor, de folyvást él a felbontási tilalma!
A mocskos, véges halált, mindenki zsebben hordja, lezárt borítékba.
Én már csellel próbálkoztam kivenni, hogy elolvashassam,
Fakó volt azonban a remény, hogy sorsom megváltoztassam…
Én már csellel, próbálkoztam kivenni, hogy elolvashassam,
*
(Septolet)
Szivárványos
Vakság sármos,
Lábam sáros,
Élet, csak pedálos.
Bíztuk lehetetlent,
Hittük végtelent,
Elhajtottuk kétségtelent!
*
(Bokorrímes)
Öregen bizony mindig kiderül, hogy végül is mindenki éppen így jár,
Más életutakon kóricáltunk, de a végére embergyerek így jár.
A végzet meg tudható, nyomunkban volt, folyvást követett, nyomunkban ott jár!
*
(Senrjon)
Visszaemlékezések,
Mit sem segítenek, pirul arc!
Emlékfakulás.
Hat látó is volt nekem,
Végzetem elmondták, egyezőn!
Emlék eltűnés.
*
Orbitális vagy kegyes hazugság? Ezzel volt tele az életem,
Így nem csoda, ha az állandó félsz volt a kísérő lételemem…
Szeretetlenség vagy barátságtalanság, kitöltötték a réseket,
Sikertelenség vagy naiv gyanútlanság, csak húzták be a fékeket!
Mesés elismeréseket kaptam azoktól, kik nem számítottak!
Közeliek, mind kivétel nélkül, nézték elmenő lábnyomokat…
Föl vagyok, kérlek háborodva, egy boríték miatt ekkora hajcihő?
De az abban írtak miatt, nincs rajtam csak egy végzetes, talptalan cipő…
*
(Senrjú)
Csak erőlködtem,
De, boríték lefogott!
Abban benne van…
Így telt egész lét,
Velős csontból, csak csont volt!
Kutya, is irigy…
*
Úgy látom, talp-nélküli talptalan cipő-felsőrészben kell élnem,
Sokan látják, dicsérik, de alul kéne, hiányzóról vélelem.
Estére elcsendesül a táj, az árnyak; az éjszakába elbújok,
Így a csendben és sötétben, magamra maradok, de tovább harcolok!
Csak görcsölők, mint egy nincs-méretes csomó a kákán,
Ez bizony nem tévedés! Még kicsit húzom a vártán…
Vecsés, 2020. március 20. – Kustra Ferenc
(3 soros-zárttükrös)
A mocskos, véges halált, mindenki zsebben hordja, lezárt borítékba,
Élet adta születéskor, de folyvást él a felbontási tilalma!
A mocskos, véges halált, mindenki zsebben hordja, lezárt borítékba.
Én már csellel próbálkoztam kivenni, hogy elolvashassam,
Fakó volt azonban a remény, hogy sorsom megváltoztassam…
Én már csellel, próbálkoztam kivenni, hogy elolvashassam,
*
(Septolet)
Szivárványos
Vakság sármos,
Lábam sáros,
Élet, csak pedálos.
Bíztuk lehetetlent,
Hittük végtelent,
Elhajtottuk kétségtelent!
*
(Bokorrímes)
Öregen bizony mindig kiderül, hogy végül is mindenki éppen így jár,
Más életutakon kóricáltunk, de a végére embergyerek így jár.
A végzet meg tudható, nyomunkban volt, folyvást követett, nyomunkban ott jár!
*
(Senrjon)
Visszaemlékezések,
Mit sem segítenek, pirul arc!
Emlékfakulás.
Hat látó is volt nekem,
Végzetem elmondták, egyezőn!
Emlék eltűnés.
*
Orbitális vagy kegyes hazugság? Ezzel volt tele az életem,
Így nem csoda, ha az állandó félsz volt a kísérő lételemem…
Szeretetlenség vagy barátságtalanság, kitöltötték a réseket,
Sikertelenség vagy naiv gyanútlanság, csak húzták be a fékeket!
Mesés elismeréseket kaptam azoktól, kik nem számítottak!
Közeliek, mind kivétel nélkül, nézték elmenő lábnyomokat…
Föl vagyok, kérlek háborodva, egy boríték miatt ekkora hajcihő?
De az abban írtak miatt, nincs rajtam csak egy végzetes, talptalan cipő…
*
(Senrjú)
Csak erőlködtem,
De, boríték lefogott!
Abban benne van…
Így telt egész lét,
Velős csontból, csak csont volt!
Kutya, is irigy…
*
Úgy látom, talp-nélküli talptalan cipő-felsőrészben kell élnem,
Sokan látják, dicsérik, de alul kéne, hiányzóról vélelem.
Estére elcsendesül a táj, az árnyak; az éjszakába elbújok,
Így a csendben és sötétben, magamra maradok, de tovább harcolok!
Csak görcsölők, mint egy nincs-méretes csomó a kákán,
Ez bizony nem tévedés! Még kicsit húzom a vártán…
Vecsés, 2020. március 20. – Kustra Ferenc
Az éj kárpát-táncából kikandikál sok-sok fényes csillag-gyerek,
De a tömegükkel nem háborúznak, fények… nem lézer fegyverek.
Nézik egész éjjel, Kárpát-medencében mit csinálnak emberek?
Hová sietsz idő? Pergeted a percet, rohanva hozod előre holnapot?
Holnap is, úgyis felkel! Én majd akkor nagyokat ásítva köszöntőm a Napot.
Csillagok, várjatok, fogjátok vissza időt, lassan engedjétek a tegnapot…
Gondolataimat, nem visszahangozza csillagos ég is…
A csend sem örül helyettem semminek recsegve, és mégis
Egyedül, kisemmizve jut eszembe használható tézis…
Ahogy írtam, közben a falon táncot járt a kezem árnya,
Ölelgette lúdtoll árnyát, tangóst járt vele… ó, a fránya…
Oly’ halvány volt a mécsfény, mindezt a szemem már alig látta.
Mikor eszembe jut következő gondolat, akkor az nekem, a zene!
Hogyha nap, mint nap írok újabbakat, teljesen tele, megtelek vele.
Írom is gyorsan, mert már alig látok… holnap, Ti tán’ megbirkóztok vele.
Vecsés, 2015. július 19. - Kustra Ferenc József
De a tömegükkel nem háborúznak, fények… nem lézer fegyverek.
Nézik egész éjjel, Kárpát-medencében mit csinálnak emberek?
Hová sietsz idő? Pergeted a percet, rohanva hozod előre holnapot?
Holnap is, úgyis felkel! Én majd akkor nagyokat ásítva köszöntőm a Napot.
Csillagok, várjatok, fogjátok vissza időt, lassan engedjétek a tegnapot…
Gondolataimat, nem visszahangozza csillagos ég is…
A csend sem örül helyettem semminek recsegve, és mégis
Egyedül, kisemmizve jut eszembe használható tézis…
Ahogy írtam, közben a falon táncot járt a kezem árnya,
Ölelgette lúdtoll árnyát, tangóst járt vele… ó, a fránya…
Oly’ halvány volt a mécsfény, mindezt a szemem már alig látta.
Mikor eszembe jut következő gondolat, akkor az nekem, a zene!
Hogyha nap, mint nap írok újabbakat, teljesen tele, megtelek vele.
Írom is gyorsan, mert már alig látok… holnap, Ti tán’ megbirkóztok vele.
Vecsés, 2015. július 19. - Kustra Ferenc József
