Ünnep lesz megint. Valahogy mégis
csendesebbek a nappalok,
nem látok annyi vásárló embert,
halványabbak az ablakok.

Nem világít most annyi izzó,
nincsenek díszek az ablakon,
pedig az utca fényárban úszik;
s a lámpaoszlopon dísz ragyog.

Hiába vannak nyitva a boltok
rogyásig tömve áruval,
legtöbben már csak nézelődnek,
ökölbe szorítva markukat.

Pedig dolgoznak éjjel- nappal,
mégis: alig van kenyerük,
legtöbbjüknek csak éhbért fizetnek,
s a bank elveszi mindenük.

Mért büntetsz annyi ártatlan embert?
Mondd meg nekem! Ó! Istenem!
Nézz le a földre, hol könnyes arcok
viaszfehéren fénylenek.

Van, kinek szinte két kézzel szórod
a pénzt. Ők mért oly kedvesek?
Hiszen amíg ők tékozolnak,
kik robotolnak, csak tengenek.

Nézz le a földre, s tégy igazságot,
Hozz végre Áldott Ünnepet!
Hisz minden ember, akárhol él is,
hozzád esd, hisz a te gyermeked!

Nem sírok, tovább már nincs erőm,
Érint még valaha, mi öröm?
Csak zúg, süvít, fúj élet szele,
Örökös vihar vagy lesz vége?

Nem elég a sikertelenség,
Bevágott cukor, mint betegség.
Mi végre büntet Isten, ha van?
A hét szűk esztendő tán’, hatvan?

Mindenki oly’, minek születik,
Meg még, aminek mások nézik.
Én vajon minek is születtem,
Élni sikertelen életem?

A jó élet, mi kiteljesedett,
Ha az ember boldog, elégedett.
Nekem eddig ez nem adatott meg,
Sikertelenséget, hogy éljem meg?

Hely hová születtem, vajha rossz,
Pedig más is ragadt rám, mint kosz.
Mások nem néznek valakinek,
Magam, hogy tartsam; főleg kinek?

Sorsát ember nem kerülheti,
Ez megadatott, ezt kell élni.
Én azért mégis csak bánkódóm,
Miért adatott, ily’ rossz sorsom?

Budapest, 1997. november 29. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.

Gyűrött párnák közt hánykolódva
tűnődöm: mi lesz velem?
Sebzett lelkem csapongva lázad,
fülembe üvölt a csend.


Szinte már kínoz. Magamban érzem:
sosem lesz könnyebb nekem,
mégis riadtan, félve várom,
hogy jöjj és maradj velem.


Gyűrött párnák közt várlak téged.
Úgy fáj, hogy nem vagy velem,
valami furcsa, fájó érzés
úgy kínoz, s nem enged el.


Miattad érzem. Messze vagy már,
s ki tudja, mi van veled?
Vajon gondolsz rám titkon néha,
vagy te már rég temeted

Az álmokat, melyet együtt álmodtunk,
feledni te sem tudod,
emlékem mindig visszatér majd,
tudom. Bárhogy is titkolod.


Mint nyirkos falakról gyöngyöző pára,
mely lehulló könnyként pereg,
én is úgy sírok, s egyre csak várok:
tudom, hogy megérkezel.

Akkor is szeretsz, ha arcom már ráncos,
ha öreg vagyok, és szegény?
Ha szívembe döfött mérges szilánkok
megszúrják ujjaid hegyét?

Akkor is szeretsz, ha szívem már gyönge,
s nincs benne annyi szenvedély?
Csak néha- néha egy lobbanó szikra,
melynek a lángja érted ég?

Akkor is szeretsz, ha meggyötört lelkem
nem sugároz már annyi fényt?
Csak a félhomály meghitt varázsát,
amely esténként bennem ég?

Akkor is szeretsz, ha nem marad semmim,
és mindent elveszíthetek?
Ha olyan magasra csapnak a gondok,
mint a magasló havas hegyek?

Akkor is szeretsz? Vagy messzire tűnsz majd,
s nem is nézel már vissza sem?
Csak az illat, mely megcsapja orrom,
jelzi, hogy itt voltál velem.

Hisz jól tudom: nehéz a súlyom.
Olyan régóta cipelem.
Mégsem kérem, hogy vedd át egy részét,
Csak azt, hogy akkor is szeress!

Mikor már nincsenek álmok
és minden oly keserű,
hogy nem tudsz semmiben hinni,
akkor kell valami tűz.
Valami szikra mely felébreszti
benned a szunnyadó parázst,
s kirángat fájó magányodból,
amely szívedet járja át.
Pár kedves szó, amely éltet
s lelkedet úgy járja át,
mint a véred mely lüktet,
míg az ereiden halad át.
Mikor már nem bírod többé
ezt a toprongyos életet,
s szeretnél felrúgni mindent,
de félsz, és egyedül nem mered.
Akkor hívj! S rohanok hozzád,
szélvészként száguldanák,
mint a vihar, mely tombol,
s dühöngve mindent szétcibál.
Ne félj. Hisz megteszek mindent,
s két karom úgy ölel át,
hogy felfűt, s nyugalmat áraszt,
akár egy meleg kabát.
Gyere. És bújj ide hozzám.
Látod? Már semmi se fáj.
Úgy védem törékeny lelked
akár egy viharkabát.