Szeretnéd-e tudni, mi lehetett volna
Ha mindketten hátat fordítunk a múltnak?
Akarod-e tudni, mik lehettünk volna
Ha hangot adunk a szívből jövő szónak?
Kíváncsi vagy-e, ki lenne melletted
Ha tudnák titkaid mik betöltik életed?
Érdekel-e, hogy érdekelsz-e még?
Vesztegetnéd időd így, hogy csak egyszer élsz
Rám, kinek ez az egy élet is kevés
Veled, hiszen mikor megfogtad a kezem,
Az örökkévalóságot akartam szüntelen.
Szeretnéd-e tudni, mi lehetett volna
Ha mindketten csak bólintunk a jóra?
Akarod-e tudni, mik lehettünk volna
Ha végül igennel feleltünk volna?
Kíváncsi vagy-e, hogy ott lennék-e még
Ha büszkeséged félretéve a helyes útra lépsz?
Szavaid, mint apró tőrök szúrták át szívemet,
Tetteid, mint futótűz égették fel életem.
Megtörve, egyedül, de mégis itt állok,
Egy világban, hol remény reményt öl,
Reménykedve csak rád várok.

?Ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van,
és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van.?
(Tabula Smaragdina)

*
Porcelánfogak zajában,
villanó vakuk kereszttüzében,
ordasok között,
átgázolva a léten,
agyagmezők felett lebegve,
emlék-kavicsokra harapsz.

Felfelé haladsz.

Árnyad alatt
városok makettje,
körkörös romok,
porba fúlt falak,
háborús üszök, korom
oly messze van:
mégis mindez
benned úgy forog,
forr, akár a láz az agyvelődben.

Vért iszik belőled
a mellkasodban doboló
halász-halálmadár: a szív.
Feletted az űr, víz alattad,
visszfényei fodrozódnak,
nyílt tengeren
hánykolódik a csónak;
elhagyatottan
benne sors-hajótöröttek ülnek,
hajóznak, mert hajózni kell.

Sodorja őket a sors,
s együtt vannak,
együtt van arc az arcban,
só ragyog szemükben,
s mint a levél az avarral,
tekintetükben a táj,
ha vágynák egyesülne.
De csak ülnek az elhidegültek.

**
Felfelé haladsz.
Vándor vagy.
Utazol.
Vered az eget,
de rettent a saskeselyű.
Sósra ront az édes,
édesre jön keserű,
simára vált az érdes,
tágul az ér, tágul a tér,
zöld áradásban a kert,
tavasz nyílik a húsban,
feloldódik a túlpart,
s halványulnak a részletek.

Vigyázz, mert
megcsúfol a képzelet,
semmi sem ott van, ahol van:
?volt? van a ?mában?,
?mában? a ?holnap?,
a ?jövő? a ?mába? tolva,
a holnapodra kél a tegnap,
a tegnapodra hull a mád,
lesz ki imád, lesz ki utál,
ki öl, ki eret vág.
Szólhatnak a harsonák.
Készülj rá, hogy alászállj!

***
Fáraszt vándor az út.
Elkíséred
árnyékként
magadat.

Szállsz, szállsz, szállsz,
alászállsz.
Nyakadban
a hazában
hazátlan
emlékek nehezéke,
húz le, húz a mélybe.
Sötétedéskor éjszakát eszel.
Isten és ember előtt
az leszel ki voltál.
Hatalmat akarsz magadnak.
Talapzatra állsz,
éles késekkel hálsz,
készülsz az uralkodásra,
növeszted a karmodat.

A törpe kinő belőled,
ha kell ezreket ölsz meg,
de észrevétlenül
magadnak is
bajt okozhatsz.
Átjáró ház még nincs
a párhuzamos járatokban.
Az elveszett idők: vadak,
éles fogakkal felzabálnak.
Ordas múlt a jelenben
avas szagot áraszt.

****
Idők férgeként
rákot rejt a sejt.
Kénes rögök
a földön.
Babrál, majd zabál a halál.
Vérszegény az aorta,
aludhatsz
jászolban
a barmokkal.
Babonák
bántanak.
A pokol kapujában
humuszszagban,
gyökérkoronák között
lefelé haladsz a földben.
Parancsodra
vermekben a csőcselék,
börtönben ül úr, cseléd.
Uszít a háborús hadúr, a csorda.
Törékeny ősök és utód halottak,
kőkemény szobrokban állnak
a köröndön, a téren.

*****
Ha még a tűfokán
nehéz is az átkelés,
azért a földi menny a ?bölcseké?,
az égi kert a lelkileg szegényeké.
Hol ide,
hol oda sodor
a köztes lét.
Hol préda vagy,
hol prédára leső
vadállat.
A földi lét
végtelen vadászat.

******
Vándor vagy.
Felfelé haladsz.
Vered az eget.
Majd alászállsz,
éles késekkel hálsz,
éjszakát eszel.

Egyszer lent, egyszer fent.
Fenn is, lenn is
tiéd a végtelen;
az ösztön az értelem,
a lélek, a képzelet,
a mérgezett ego,
az ép, a korcs,
ami lesz még,
ami már volt.

Ottan fent, és itt lent
a torziós inga kileng.
És jelez:
?Ami lenn van,
ugyanaz, mint
ami fenn van,
és ami fenn van,
ugyanaz, ami
lenn van.?
Csak az EGY van.
Csak az EGY van.
Egy Miatyánk van.

Horvát Jánosné
Óh... be szeretnék sokszor vándorfelhő lenni,
Halkan suttogó széllel szobádba repülni,
Gyönyörű szemedbe nézni, csókolni a szádat,
Veled tölteni hosszú-hosszú éjszakákat.

Szeretnélek szeretni,
Karjaimmal lágyan átölelni,
Odabújni hozzád a csendes félhomályban,
Szeretni téged a végtelen éjszakában.

Álomba ringatnálak ölelő karommal,
Altatnálak halk, suttogó szavakkal,
Nézném álmodó, csodaszép arcodat,
Simogatnám szép selymes hajadat.

Április verőerein ömlik a tavasz
Tajtékot vernek a hőhullámok s porol a szél
Korai lenne ha siratnálak, de
keselyű arcú remény kapaszkodik gondjaim kocsijába
s fekete lovakat fog belé
s fekete kocsisokat ültet a bakra
s fekete asszonyokat hoz, akik követnek
És fekete sugárnyalábok hullnak a napból
a lábam elé a kövekre , hiába mondom, hogy szeretlek
Riad bennem a gyermek
Szűkölnék mint kutyák akiket vackaikból kivertek
s menekülnék
de csak ülök, s bámulom kezeimet
tehetetlen teérted feleselő emlékeim között
Anyám.

Bácsalmás, 1971

Bárcsak megírhatnám, mióta készülök
Az egy tökéletest, hol nincsenek allürök,
Hol nincs pózolás, sem beállított képek,
Pusztán önmagától látszódhatna szépnek

Az egy igaz versben, ami csak én vagyok,
Tisztán, érdek nélkül, mellyel nyomot hagyok,
S nem kell kitörölni semmit sem utána,
Felesleges lenne pedál a kukára

Nem várni a lájkot, visszajelzést mástól,
Csöndben hátradőlni, boldog lenni máshol
Csettint majd a révész, végül hát megírtad,
Induljunk barátom, nemsokára pirkad!

Esőcseppeken át, őszi félhomályban
Ablaküveg mögött borzongva a mában
Hiába az idő rideg, mogorva, nyers,
Szomorúan érzem, ez még nem az a vers?